5. A New Home, A New Life

Zene: Muse-Feeling Good 

Az út most valamivel hosszabbnak tűnt, ez a reggeli találkozás nem hagyott nyugodni. Borzalmas érzés volt eltitkolni előle olyan dolgokat, amihez igenis lenne köze. Azért mégiscsak rám akart hajtani a városból az egyetlen olyan ember, akiben minden rossz tulajdonság megtalálható volt. Közben kicsit borongós lett az idő, ezért gyorsabban haladtunk. Nem akartunk nagyon elázni. Nem voltak sokan az utcán, inkább csak azok, akik lehozták a kutyájukat sétálni. Amikor elmentünk a srácok kedvenc hangszerboltja előtt, kicsit szétnéztünk a kirakatban. Ezt sosem bírtuk volna kihagyni.

- Erre a gitárra gyűjtök. - mutatott egy sárga Gibson-ra.

- Nagyon szép. - értettem egyet, majd az árára pillantottam. - Miért kerülnek ilyen sokba? - merengtem el, de nem igazán volt időm ezen agyalni, Matt már mutatta is a többi csodát, amire fájt a foguk.

- Az pedig Chrisnek tetszik. - majd egy piros, 4 húros Fender-re mutatott. Ha jól láttam Affinity széria volt.

- Húú. - És arra gondoltam, ezzel elmondtam a véleményem.

Matt mintha oda lett volna szögezve a bolt elé, végignézte a kirakatban az összes gitárt, de nem sokáig nézelődtünk, mert közben éreztem, hogy a nyakamat egyszer csak víz éri. Felnéztem, és a szememre is esett egy esőcsepp. Igazán megszokhattam volna, hogy itt az eső minden pillanatot tönkre tud vágni. Megszorítottam kicsit a kezét, és vette a célzást. Sajnos mennünk kell. Vagyis inkább rohanni, mert az esőfelhők nagyon hamar megdagadtak a fejünk felett, ezzel elvágva minket a kék égtől. Félúton már rohannunk kellet, ha nem akartunk csurom vizesen beesni a próbaterembe.

- Gyertek gyorsan!- jött elénk Chris apja egy esernyővel.

- Köszönjük. - válaszoltam kicsit elázva.

Mikor bementünk, a próbaterem üresnek tűnt. Csodálkozva néztem szét. Nem így képzeltem a dolgokat. Valami olyasmire számítottam, hogy átrendezzük vagy ilyenek, de a cuccain sehol nem voltak.

- Itt meg mi történt? - kérdeztem még mindig a pincét kémlelve.

- Wolstenholme bácsi, - viccelődött Dom - talált nekünk egy kicsit nagyobb próbatermet.

- Te tudtad? - fordultam mostmár a mellettem álló, kicsit vizes Matt felé.

- Az az igazság, igen. - mosolygott rám. Látta rajtam, hogy örültem volna, ha hamarabb szól. Aztán belegondoltam, az én kis titkomba. Rögtön lágyabbak lettek a vonásaim, és válaszként visszamosolyogtam. Megértem, ha nem rögtön akart szólni. Főleg, hogy ez még nem is nagy dolog. Bezzeg én mit mondjak, a kis "barátomról"? Majd annak is eljön az ideje...nem most, de eljön.

- És hol van az új próbaterem? - fordultam vissza a fiúkhoz.

- Nincs messze. Csak kétutcányira ettől.

- Rendben. És akkor mit is keresünk még itt?

- Mi mindjárt megyünk, hogy felkészítsük a szomszédokat. - nevetett fel Dom.

Csodálkozó pillantásokat vetettem rájuk. Inkább lehet, hogy nem is szeretném érteni, ezzel mit akart mondani. Nem sokáig nézelődtem, Matt kézen fogott és gyakorlatilag kihúzott az utcára, hogy ott elefántléptekkel rohanjunk az új helyünk felé.

- Te mért nem jössz?  - kiáltottam hátra Chrisnek.

- Majd megyek utánatok! – kacsintott rám, majd visszasétált a pincébe. Valamit matattak még az apjával meg Dommal, de azt már nem láttam pontosan.

A hely tényleg nem volt messze, a város széle felé kellet sétálni, pontosan kétutcányit, egy garázsféleség volt, mintha egy dombba épített mélygarázs lett volna, a közvetlen szomszédban pedig csak a búzatáblák és egy rét volt látható. Igazán nyugodt helynek tűnt elsőre is. Mattnél voltak a kulcsok, így hát ő ment előre. Az ajtón belépve azonnal egy kétfordulós csigalépcső következett, ami középkori macskakövekből volt kirakva. Ettől sokkal hangulatosabbnak tűnt az egész kis hely. Amikor leértünk, megpillantottam a hajópadlóval kirakott talajt, ezen kívül szemben egy nagy ablakot, a jobb kezem felüli falnál a sarokban egy kanapét és a sarokban egy kandallót. Mindenhol Tudor korabeli berendezés díszelgett. Még a csillár is ilyen volt, kis gyertya formájú izzókkal. A másik falon voltak a könyvespolcok és az erősítők. Ahogy lejöttünk a lépcsőn, onnan nyílt még két ajtó, az egyik a kamra volt, ami igazából egy 25 négyzetméteres hangszer és élelmiszerraktár volt, a másik pedig a konyha, amiből a fürdő is nyílt. Ott semmi különössel nem találkoztam, csak egy kád, és ugye ott is mintás csempe és kicsiny lámpákkal volt kivilágítva. Első blikkre volt benne valami otthonos és vonzó. Nagy volt, de egyben fészkes is, nem éreztem benne azt, amit otthon. Azt, hogy állandóan figyelnek… Vagy nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam ezt meg. Érdekes. Nekem általában nem tetszenek elsőre a házak…

- Ez nagyon tetszik! - fordultam a srácok felé.

- Ugye? Nekünk is nagyon bejött! - mondta Matt, majd Chris apja felé fordult.

- Szívesen. - mosolygott Chris apja, és Matt vállára tette a kezét.

A fiúk értették a célzást, ezért szinte egyszerre köszönték meg. Nem bírtam ki nevetés nélkül, majd Matt is követte a példámat. Tudni kell, ha nevet, akkor a körülötte lévőkre is rájön a röhögőgörcs ezek után nem kellett sok idő, hogy mind az öten nevetésben törjünk ki.

- Nekem mennem kell. - jelentette ki Chris apja, mikor kifújta magát.

- Rendben, és még egyszer nagyon köszönjük. - válaszoltam a srácok helyett.

Chris apja csak kacsintott, majd az ajtó felé indult. Kezdem érteni, hogy a basszusgitárosunk miért szeret kacsintani. Nem foglalkoztatott túl sokáig ez a gondolat, mert rájöttem mi hiányzik a próbateremből. Hát persze, a rumli! Káosz nélkül semmi sem az igazi a mi kis világunkban.

- És mikor fogjátok otthonosabbá tenni a termet? Igaz, van itt már pár cucc…

- Úgy gondoltuk, hogy majd estefelé áthozzuk a cuccokat. Vagy, ha most nem, akkor holnap délután.

- Értem. - bólogattam a falnak támaszkodva.

- Van kedved majd segíteni? - szólalt meg egy hang a hátam mögül.

- Már vártam, hogy megkérdezd. - fordultam hátra, majd egy pillanatra megállt bennem az ütő, mert Matt csak pár centire volt tőlem. Miért kell nekem mindenre így reagálnom, ami vele kapcsolatos?!

Mikor mellém állt, az egyik karjával átölelte a vállamat. Dom csak forgatta a szemét, Chris pedig mosolygott. Igen, gondolom kicsit furcsa lehet számukra az új felállás...

Az új próbateremben egy órát töltöttünk, mert az előző tulaj otthagyott egy kanapét, és egy-két széket. Arról beszéltünk, hogyan kellene a próbatermet otthonosabbá tenni. Jó ötletek merültek fel, de voltak furák is. Matt és Dom arra gondoltak, hogy a biosz teremből el kellene lopni a csontvázat. Elmondásuk szerint, "Az nagyon királyul nézne ki! És még a fejével focizni is lehetne!" Kicsit felvonta a szemöldököm, mert erre még nem is gondoltam... Egy csontváz fejével focizni? Mindenesetre nem akartak emellől tágítani, csak a biosz tanárnak elég érdekes lenne elmagyarázni, mégis hová tűnt szeretett csontváza. Ez csak egy volt a megannyi ötlet közül, de hirtelen valakinek egy nagyszerű gondolata támadt...

- Mi lenne, ha a falra gitárokat tennénk? - nézett körbe a kanapén törökülésbe elhelyezkedő Dom.

- Az nagyon jó lenne! - néztem csillogó szemekkel a dobosunkra.

- Igen, tényleg jól nézne ki, de valamit elfelejtettetek... - szólt közbe a kanapén elterülő Matt. - Az előző tulaj nem hagyott itt gitárokat.

- Nem kellene sok, csak egy pár.

-A meglévőket nem raknátok fel?

- Az megoldható. - értett egyet mostmár a pimaszul mosolygó Matt.

Megegyeztünk abban, hogy holnap valóra is váltjuk a tervet. A falra felfúrjuk az állványokat, és kész is! Mindjárt jobban nézne ki, a még csupasz, kicsit kopár fal. Amikor mindent megbeszéltünk, már az ajtóban vettem a kabátom, és a srácok éppen a villanyokat kapcsolták le.

- Ti akkor…? – vonta fel kérdően a szemöldökét Dom, mire Matt csak bólintott.

- Micsoda? – erre csend lett, majd Matt karon fogott és a kis ösvények felé indultunk. Ezek szerint ma egész estig csak ketten leszünk.

- Mit szólnál, ha csak mi ketten mégis elhoznánk pár cuccot? Csak egy párat, ami kell. – kicsit furcsálltam, de hát mit mondhattam volna. – És nézz körül otthon, hogy mit tudnál elképzelni ott. Üres a ház nemde?

- Most épp nincs otthon senki… - helyeseltem. – Velem jössz?

- Ha nem bánod. – mosolygott rám.

Hazasétáltunk, szépen, lassan lépkedtünk a mezők és a búzatáblák mellett, ilyenkor ősszel még nagyon jó idő volt, ki akartuk élvezni ezt a pár hetet még. A nap – igaz gyengébben, mint nyáron - sütött a hosszan elterülő pusztaságra. Az utolsó pár háznyi utón azért valamivel gyorsabban mentünk már, mert még véletlenül sem akartam, hogy valamelyik pletykás vénasszony által visszahalljak dolgokat.

- Nem is voltam még nálatok… Pedig már milyen régóta ismerjük egymást.

- Igaz…  - ezen egy kicsit elgondolkodtam. Vajon miért? Miért nem hoztam el ide? – Ez… - érezte rajtam, hogy valami nem stimmelt. Megfogta mindkét kezemet és szembe fordított magával. Már az ajtónkban.

- Mi a baj baby? Történ valami? Valami olyan, ami miatt? – láttam a szemében, hogy igazán aggódik értem.

- Semmi, csak… Bevillant valami. Igazából ez a hely semmit nem jelent nekem. Mindig csak simán egy ház volt. Talán azért nem hoztalak még ide. – megváltozott az arckifejezése, amint ezeket kimondtam.

- Mert nem itt van a helyed… - suttogta maga elé, azután egymásra néztünk és végül bementünk.

Egyből a felső szintre siettem, és olyan dolgok után kutattam, aminek hasznát vehetjük. Lehet, hogy a sok próba miatt nem lesz idő hazajönni, így hát égy pár ruhát, tisztálkodó szert meg hasonló csecsebecséket is pakoltam, mire Matt csak nagyban vigyorgott. Miért van olyan érzésem, hogy valamit titkol?

Amikor elkészültem, ő már lent volt az étkezőben, vagyis inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy a hűtőből sorra pakolta ki a cuccokat. Az asztalon már tornyosult három mirelitpizza, két csomag csirkemell, egy üveg BBQ szósz, Gin, száraztészta, tojás és paradicsomszósz.

- Te mi a fenét csinálsz? – léptem mögé vigyorogva. – Túlélőkészlet akar lenni?

- Úgy is vehetjük. – fél lábbal becsukta a hűtőt és átölelt, én persze azonnal a karjaiba vetettem magam.  – Megvannak a cuccok? Mehetünk?

- Felőlem.

A szomszédok biztosan hülyének néztek minket, amikor ekkora csomagokkal indultunk el az új hely felé vezető úton, de engem ez már nem tudott meghatni. Valami szabadságérzés volt a levegőben, minta ma semmi nem járna következménnyel. Ezt nagyon tudtam élvezni. Egyedül a bozótból kiözönlő szúnyogok keserítették meg a délutánt, ott csíptek, ahol csak értek. Pedig ilyenkor már nem szoktak támadni.

Amikor odaértünk, Matt elővadászta a kulcsot és szokás szerint előre engedett. Ahogy leértem elkezdtem a helyére rendezni a dolgokat, a hűtőbe az ennivalót, a többit a szekrényekbe. Tisztára mintha költöztetők lennénk. Mivel nem volt olyan sok a szállítmány és ketten voltunk rá, hamar végeztünk a munkával. A lépcső előtt álltunk, onnan beláttam az egész szobát. Nagyon tetszett így, már félig-meddig berendezve.

- Még így is kicsit túl nagy a rend. – szólalt meg Matt, közben a kezei már a derekamon matattak.

- Ez így van…

- Mi volna, ha tennénk ellene? – és megint rám villantotta azt a csibészes mosolyát.

- Hogy értve?

- Ez nem próbaterem kicsim. Ez egy bombabiztos pince, és itt fogjuk tölteni együtt a napjainkat, persze csak ha te is szeretnéd!

4. 2+2=5

Zene: Radiohead-2+2=5 

A próba után már mindannyian hullák voltunk, legszívesebben már most az ágyban lettem volna egy jó nagy bögre tea társaságában, mondjuk a társasággal itt sem volt gond. Felmentünk az egyik kisebb szobába, ami Matté volt még valamikor nagyon régen, és befészkeltük magunkat egy ócska kanapéra, a fiúk egymás mellett, én pedig gyakorlatilag Matt karjaiban. Komolyan úgy éreztem, menten elalszom, valahogy itt sokkal nyugisabb volt minden. Radiohead TV-s felvételeket néztünk, amiket Chris apja a helyi TV-től hozott csak nekünk. Mondjuk nem először néztük már, de megfelelt. Csak az volt a gond, hogy lassan haza kellett volna mennem, mert a szüleim már szinte nem is látnak. Este mire hazamegyek, már alszanak, reggel meg mindig előbb megyek el, mint hogy felébrednének. Ha ezt sokáig folytatom, tuti megtalálnak valami hülyeséggel.

- Mennem kellene srácok…

- Hazakísérjelek? – ajánlkozott egyből Matt.

- De… És?

- Meglesznek! Ne agyalj ezen.

- Gondolatolvasó vagy – vigyorogtam. Tényleg mintha minden egyes gondolatom kitalálná.

Karon fogott és elindultunk le a lépcsőn a hátsó ajtó felé, általában mi csak azt használjuk. Ilyen nagy a házban a kutya se figyel az ilyen kijáratokra. Ez volt a szerencsénk. Kicsit messze laktam ettől a háztól, kb. háromnegyed óra járásnyira ráadásul a mezőgazdasági területek is beleestek. Itt nagyon jókat lehet amúgy is sétálni.
Amikor kiléptünk a házból, Matt halkan becsukta magunk mögött az ajtót, majd összefonta az ujjainkat és így baktattunk hazafelé az éjszakában. Egyetlen felhő sem tarkította az eget, őszhöz képest gyönyörű idő volt, a csillagok csak úgy világítottak, ezzel fényt adva az egész városnak.

- Mesélj a dalszövegekről!

- Mire vagy kíváncsi? – fordult felém csillogó szemekkel. Csak úgy világítottak a sötétben. Mondanom sem kell, hogy egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Biztosan ő is észrevette.

- Úgy igazából mindenre. Hogy tudsz ilyet írni, ami ennyire kifejezi az érzéseimet? Ahogyan hallgattalak, valami egész más volt. Mintha belelátnál a lelkembe… - sütöttem le a szemeimet.

- Hát… nem tudom, hogyan magyarázzam… Nekem ez egyfajta szabadság, hogy leírhatom, ami a lelkemet nyomja. Tudod, hogy kimondhatom, hogy kettő meg kettő az nem öt, hanem négy.  Igen, talán ez a legjobb megfogalmazás. Éreztél már úgy, hogy tudod, hogy valamiről nem lenne szabad semmilyen formában sem beszélned, de te mégis borzasztóan vágysz rá?
- Tudod, hogy mióta először találkoztunk, azóta nem bírunk magunkkal… Te nem ismersz határokat, ha erről van szó. – láttam a szemem sarkából, hogy az eget kémleli. Valami nem stimmel.  – Mi a baj? – fordultam felé. – Tudod, hogy elmondhatod!

- Hát… Gyere, üljünk le ide. – húzott a pad felé, de amint leültünk, magához ölelt, hogy nehogy megfázzak – Hallottál már a kontinensek politikai felosztásáról?

- Persze. Van egyszer Amerika, Európa, Ázsia… Erre gondolsz nem?

- Nem teljesen.

- Hanem? - kérdeztem nagy szemekkel kémlelve.

Matt elmagyarázta mire is gondolt. Egy más felosztású világra. Egy olyan helyre, ahol semmi sem az, aminek látszik. Nagyon beleélte magát, és mintha egy igazi politikus ült volna előttem. Egészen elképesztő volt látni, ahogy belelát dolgokba. Olyanokba is, amit egyes emberek hülyeségnek tartanának. Én viszont egyre jobban kezdtem érteni a gondolatait, összeesküvés elméleteit.

- Képzeld el, hogy valaki irányít körülöttünk mindent. Ha bemész a suliba, vagy elmész egy klubba, mindenhol ott vannak és próbálják az emberiséget manipulálni, csak azt sokan nem veszik észre. Neked mi a véleményed?

- Húú, ez...Durva! - mondtam ki az igazságot - De szerintem igazad lehet… Mondjuk, még pontosan nem látom át ezt a gyakorlatban, de nagy az esélye, hogy így van. - erre lesütötte a szemét és hosszú percekig csak a holdfényt bámulta a kavicsokon.

- Szóval nem tartasz komplett idiótának?

- Nem! Dehogy is! Inkább úgy érzem magam, mintha megvilágosodtam volna. - válaszoltam komolyan. - Inkább én hittem azt, hogy nem vagyok normális, hogy megfordult ilyesmi a fejemben…

Matt vidáman és elégedetten nézett a szemembe. Mint aki elérte a célját.

- Igazából kicsit úgy érzem magam, mint egy hittérítő! - nevetett fel.

Ezt én sem bírtam ki röhögés nélkül. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a téma milyen nagy szerepet fog játszani az életemben és újra meg újra előjönnek ezek a mondatok…

Amikor kicsit hűvösebb lett az idő, és már eléggé késő volt elindultunk a házunk felé. Mikor elindultunk azt kívántam, hogy sose érjen végett az út. Amióta újra találkoztunk és megismertem a srácokat, úgy éreztem, hogy most teljes az életem. Mintha eddig hiányzott volna valami, vagy valaki, és most itt van! A mellettem sétáló fiú a kezemet fogta, miközben egyszer-kétszer felpillantott az égboltra, és a csillagokat kémlelte. Látszott rajta, hogy elkápráztatja a csillagok ragyogása, messzesége.

- Nem csodálatos? - nézett az égre - Lehet, hogy nincs is ott, de a fénye még mindig látszik.

- De az. - mosolyodtam el, és én is felpillantottam.

Észre sem vettük, hogy elszaladt az idő. Már az utca sarkán voltunk. Ha egy kicsit közelebb megyünk, már a kapunk is látható.

- Na, megérkeztünk. - állt meg a kapu előtt, ezzel visszarántva.

- Nem akarsz egy kicsit bejönni?

- Nem, baby. Tudod, hogy mit reagálnának a szüleid. Inkább visszamegyek a fiúkhoz.

- Rendben. - fogattam el kicsit elkomorodva, pedig tudtam, hogy igaza van.

- Holnap találkozunk. - mondta, majd adott egy csókot.

Boldogan hagytam magam, és szinte elolvadtam a karjaiban. Legszívesebben vele mentem volna bárhová, csak hogy ott legyen mellettem. Nehezen akartam elengedni, és szerintem ezt ő is érzékelte.

- Mostmár tényleg mennem kell.

- Nee. - húztam a számat.

Ő csak mosolygott, és megrázta a fejét. Addig álltam kint az utcán, míg el nem tűnt a szemem elől. Sóhajtottam, majd elindultam a ház felé.

- Sziasztok. – köszöntem, ahogy beléptem az ajtón. A szüleim az étkezőasztalnál ültek és az esti híreket nézték egy-egy adag sonkás tojással a tányérjukon.

- Hol voltál? - kérdezte az anyukám némi aggodalommal a hangjában.

Na, erre kicsit nehezen tudtam válaszolni. Köhintettem egyet, de mire belekezdtem volna, apukám lerakta a tojást, és rám, sandított. 

- Majd azt is elmondja, de most van egy fontosabb dolog, amiről beszélnünk kell. Figyelj Emma, tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz, hisz a szüleid vagyunk. Milyen komoly köztetek? – köpni nyelni nem tudtam, csak bámultam apámra, mint borjú az újkapura, közben anyám a másik szobából egy borítékot hozott. De Matt nem szokott leveleket írni, meg hát minden nap együtt vagyunk, azt észrevettem volna. - Ez az a James? James Adams az édességboltos Sam fia? – elvettem a levelet anyámtól és elkezdtem feltépni a borítékot.
- Azt hiszem igen… - motyogtam, amikor előhúztam a gondosan összehajtogatott papírt a kicsiny borítékból. Letettem az asztalra a levelet és felnéztem. Kíváncsi voltam a tekintetükre. - Nincs köztünk semmi. - jelentettem ki. - És nem is akarok tőle semmit. Még régebben próbált barátkozni, de nem törődtem vele, de most megint bepróbálkozott. - jobbnak láttam, ha mindent elmondok a témával kapcsolatban, mert ha gyanús leszek, esetleg Mattet is bajba keverhetem.

- Biztos? - mosolygott rám anyu.

- Egészen.

- Kérsz vacsorát? Van még a serpenyőben egy kis tojás, ha gondolod, edd meg. - bólintottam és hozzá villantottam egy „minden rendben” mosolyt, majd egy tányérra kapartam a maradék ételt és a levéllel együtt a szobámba indultam. Miért küldött volna nekem James levelet? Semmi nincsen és nem is volt köztünk, még talán barátság sem. Egyszer próbálkozott nálam, akkor ötödikes voltam. Mattel és az egyik haverjával játszottunk valami hülyeséget, amikor elrángatott beszélgetni, mindketten eléggé furcsán is néztek rám emiatt, de akkor még kicsik voltunk nem volt ennek akkora jelentősége. Ez viszont most durva. Az óta a nap óta még csak egy szót sem váltottam vele, a boltjukat is nagy ívben kerülte fél Teighnmouth.
A szobámba felérve ledobtam magam az ágyamra és elkezdtem belapátolni a tojást. Észre sem vettem, hogy mennyire éhes voltam már. Amikor vele voltam, az a bizsergés elnyomott minden más kevésbé foltos érzést és gondolatot. Mikor végeztem a vacsival kezembe kaptam a borítékot. Ha lámpafénynél tüzetesebben megnéztem, láttam, hogy nem is egy sima fehér boríték, hanem egy rózsaszínes árnyalatú, kölnivel körbefújt gejl darab volt. Két újjal húztam ki belőle a papírt, amit előzőleg csak annyira hajtottam szét, hogy a feladó nevével tisztába legyek. A lap is hasonló pacsuli szagú volt. Mondjuk mit is várhattam volna Jamestől. Egy egyszerű vidéki, átlagos srác volt, vörös hajjal és a maga 180 centijével. Nem volt rossz pasi, de különösképp jónak sem mondanám, és nagyon romantikusnak képzelte magát. Nem. Túlzásba vitte. A szöveg meg a másik fele…

Kedves Emma!
Tudom, hogy nagyon régen beszéltünk és hogy nem volt igazán semmi bennem, ami vonzott volna egy ilyen csodálatos lányt, mint Te… De szeretném, ha adnál egy esélyt, hogy bebizonyítsam, hogy vagyok olyan jó társaság, mint a barátaid. És tudnod kell, hogy hosszú évek óta szerelmes vagyok Beléd, ezért nagyon fáj, hogy kerülsz, és nem akarsz velem semmilyen kapcsolatba sem kerülni. Még egyszer kérlek, adj nekem egy esélyt, találkozzunk holnap hajnalban, akkor senkinek nem kell magyarázkodnod. Holnap hajnalban az édességbolt mögötti kis padoknál!
Szeretlek!
James

Na, ezzel most mit kezdjek? Gyakorlatilag szerelmet vallott nekem egy vackos kölni áztatta levélben. Ha nem megyek oda, biztosan bombáz még hasonló levelekkel és akkor biztosan senki nem fogja nekem elhinni, hogy semmit nem akarok tőle. Ha pedig megyek, nagyon gyorsan le kell tudnom, mert Matt várni fog rám, annyit meg nem ér.

·

Reggel direkt korán keltem fel, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy mégiscsak elmentem Jameshez. Lehet, hogy nem kellett volna, de elmentem. A házból kilépve halkan zártam be magam mögött az ajtót, majd a következő sarokig futottam, utána visszalassítottam, nem volt túl messze a bolt, így is előbb odaérek, de a srác már ott volt. A szülei reggel hatkor még gondolom nincsenek a boltban, ezért választhatta ezt a helyet. A kis sikátoron át a padokhoz jutottam, ahol már nagyban várt rám.
- Szia!

-  Jó reggelt! - próbáltam a távolságtartó maradni, nem volt szükségem a cirkuszra. - Mondd, mit akarsz tőlem, nem érek rá sokáig. - muszáj volt bunkónak lennem, ha nem akartam, hogy a nyakamba ugorjon.

- Legalább ülj le egy percre! - beadtam a derekam, lehuppantam mellé és úgy vártam a feltett kérdésemre a választ. - Igazából… Csak el akartam mondani, mit is érzek irántad… - köhintett egyet, majd a folytatta. - Azon a bizonyos napon figyeltem fel rád, már akkor is különlegesnek tűntél, de amikor beszélgetni kezdtem veled, meg is győződtem. És… szeretném, ha ennyi év után adnál nekem egy esélyt. Tudom, hogy nincs barátod… Szóval örülnék, ha megpróbálhatnánk együtt.

- Na azt már nem. - ennyi volt, egyenesen közöltem, hogy mi a helyzet többet már nem vagyok hajlandó érte tenni. - És rosszul tudod…

- Ezek szerint elkéstem… - sütötte le a szemeit.

- Nem, semmivel nem késtél el. Már óvodában is el lettél volna késve… Mi soha nem lehetünk együtt érted?

- Megint az a különc gyerek ugye? Miatta nem nyitsz senki más felé!

- Részben. Nincs szükségem más társaságára az övén és a közös barátainkén kívül, ezzel téma lezárva.
Felpattantam és elindultam hazafelé, anyáméktól azért csak elköszönök, meg ma még reggelizni sem volt időm, szóval a hátsó ajtón visszalopóztam a lakásba, épp időben. A reggelim már az asztalon, a szüleim úgy látják, hogy minden rendben. Így kell indulnia egy napnak. Fél kilenc volt, mire el tudtam menni otthonról, Matt már a sarkon várt rám. Azonnal a karjaiba vetettem magam, ő pedig egy szenvedélyes csókkal köszöntött.
- Hogy aludtál kicsim? - duruzsolta a fülembe - Fáradtnak tűnsz.

- Minden rendben - csicseregtem, azzal elindultunk a „próbatermünkhöz”

A legnehezebb az egészben az volt, hogy neki nem mondhattam el. Legalábbis még nem. Biztosan fejbe kólintotta volna, ha azt a levelet meglátja. Mindennek megvan a maga rendje, módja, annak is, hogy valaki hogyan akarja tönkretenni a másik életét…