4. 2+2=5

Zene: Radiohead-2+2=5 

A próba után már mindannyian hullák voltunk, legszívesebben már most az ágyban lettem volna egy jó nagy bögre tea társaságában, mondjuk a társasággal itt sem volt gond. Felmentünk az egyik kisebb szobába, ami Matté volt még valamikor nagyon régen, és befészkeltük magunkat egy ócska kanapéra, a fiúk egymás mellett, én pedig gyakorlatilag Matt karjaiban. Komolyan úgy éreztem, menten elalszom, valahogy itt sokkal nyugisabb volt minden. Radiohead TV-s felvételeket néztünk, amiket Chris apja a helyi TV-től hozott csak nekünk. Mondjuk nem először néztük már, de megfelelt. Csak az volt a gond, hogy lassan haza kellett volna mennem, mert a szüleim már szinte nem is látnak. Este mire hazamegyek, már alszanak, reggel meg mindig előbb megyek el, mint hogy felébrednének. Ha ezt sokáig folytatom, tuti megtalálnak valami hülyeséggel.

- Mennem kellene srácok…

- Hazakísérjelek? – ajánlkozott egyből Matt.

- De… És?

- Meglesznek! Ne agyalj ezen.

- Gondolatolvasó vagy – vigyorogtam. Tényleg mintha minden egyes gondolatom kitalálná.

Karon fogott és elindultunk le a lépcsőn a hátsó ajtó felé, általában mi csak azt használjuk. Ilyen nagy a házban a kutya se figyel az ilyen kijáratokra. Ez volt a szerencsénk. Kicsit messze laktam ettől a háztól, kb. háromnegyed óra járásnyira ráadásul a mezőgazdasági területek is beleestek. Itt nagyon jókat lehet amúgy is sétálni.
Amikor kiléptünk a házból, Matt halkan becsukta magunk mögött az ajtót, majd összefonta az ujjainkat és így baktattunk hazafelé az éjszakában. Egyetlen felhő sem tarkította az eget, őszhöz képest gyönyörű idő volt, a csillagok csak úgy világítottak, ezzel fényt adva az egész városnak.

- Mesélj a dalszövegekről!

- Mire vagy kíváncsi? – fordult felém csillogó szemekkel. Csak úgy világítottak a sötétben. Mondanom sem kell, hogy egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Biztosan ő is észrevette.

- Úgy igazából mindenre. Hogy tudsz ilyet írni, ami ennyire kifejezi az érzéseimet? Ahogyan hallgattalak, valami egész más volt. Mintha belelátnál a lelkembe… - sütöttem le a szemeimet.

- Hát… nem tudom, hogyan magyarázzam… Nekem ez egyfajta szabadság, hogy leírhatom, ami a lelkemet nyomja. Tudod, hogy kimondhatom, hogy kettő meg kettő az nem öt, hanem négy.  Igen, talán ez a legjobb megfogalmazás. Éreztél már úgy, hogy tudod, hogy valamiről nem lenne szabad semmilyen formában sem beszélned, de te mégis borzasztóan vágysz rá?
- Tudod, hogy mióta először találkoztunk, azóta nem bírunk magunkkal… Te nem ismersz határokat, ha erről van szó. – láttam a szemem sarkából, hogy az eget kémleli. Valami nem stimmel.  – Mi a baj? – fordultam felé. – Tudod, hogy elmondhatod!

- Hát… Gyere, üljünk le ide. – húzott a pad felé, de amint leültünk, magához ölelt, hogy nehogy megfázzak – Hallottál már a kontinensek politikai felosztásáról?

- Persze. Van egyszer Amerika, Európa, Ázsia… Erre gondolsz nem?

- Nem teljesen.

- Hanem? - kérdeztem nagy szemekkel kémlelve.

Matt elmagyarázta mire is gondolt. Egy más felosztású világra. Egy olyan helyre, ahol semmi sem az, aminek látszik. Nagyon beleélte magát, és mintha egy igazi politikus ült volna előttem. Egészen elképesztő volt látni, ahogy belelát dolgokba. Olyanokba is, amit egyes emberek hülyeségnek tartanának. Én viszont egyre jobban kezdtem érteni a gondolatait, összeesküvés elméleteit.

- Képzeld el, hogy valaki irányít körülöttünk mindent. Ha bemész a suliba, vagy elmész egy klubba, mindenhol ott vannak és próbálják az emberiséget manipulálni, csak azt sokan nem veszik észre. Neked mi a véleményed?

- Húú, ez...Durva! - mondtam ki az igazságot - De szerintem igazad lehet… Mondjuk, még pontosan nem látom át ezt a gyakorlatban, de nagy az esélye, hogy így van. - erre lesütötte a szemét és hosszú percekig csak a holdfényt bámulta a kavicsokon.

- Szóval nem tartasz komplett idiótának?

- Nem! Dehogy is! Inkább úgy érzem magam, mintha megvilágosodtam volna. - válaszoltam komolyan. - Inkább én hittem azt, hogy nem vagyok normális, hogy megfordult ilyesmi a fejemben…

Matt vidáman és elégedetten nézett a szemembe. Mint aki elérte a célját.

- Igazából kicsit úgy érzem magam, mint egy hittérítő! - nevetett fel.

Ezt én sem bírtam ki röhögés nélkül. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a téma milyen nagy szerepet fog játszani az életemben és újra meg újra előjönnek ezek a mondatok…

Amikor kicsit hűvösebb lett az idő, és már eléggé késő volt elindultunk a házunk felé. Mikor elindultunk azt kívántam, hogy sose érjen végett az út. Amióta újra találkoztunk és megismertem a srácokat, úgy éreztem, hogy most teljes az életem. Mintha eddig hiányzott volna valami, vagy valaki, és most itt van! A mellettem sétáló fiú a kezemet fogta, miközben egyszer-kétszer felpillantott az égboltra, és a csillagokat kémlelte. Látszott rajta, hogy elkápráztatja a csillagok ragyogása, messzesége.

- Nem csodálatos? - nézett az égre - Lehet, hogy nincs is ott, de a fénye még mindig látszik.

- De az. - mosolyodtam el, és én is felpillantottam.

Észre sem vettük, hogy elszaladt az idő. Már az utca sarkán voltunk. Ha egy kicsit közelebb megyünk, már a kapunk is látható.

- Na, megérkeztünk. - állt meg a kapu előtt, ezzel visszarántva.

- Nem akarsz egy kicsit bejönni?

- Nem, baby. Tudod, hogy mit reagálnának a szüleid. Inkább visszamegyek a fiúkhoz.

- Rendben. - fogattam el kicsit elkomorodva, pedig tudtam, hogy igaza van.

- Holnap találkozunk. - mondta, majd adott egy csókot.

Boldogan hagytam magam, és szinte elolvadtam a karjaiban. Legszívesebben vele mentem volna bárhová, csak hogy ott legyen mellettem. Nehezen akartam elengedni, és szerintem ezt ő is érzékelte.

- Mostmár tényleg mennem kell.

- Nee. - húztam a számat.

Ő csak mosolygott, és megrázta a fejét. Addig álltam kint az utcán, míg el nem tűnt a szemem elől. Sóhajtottam, majd elindultam a ház felé.

- Sziasztok. – köszöntem, ahogy beléptem az ajtón. A szüleim az étkezőasztalnál ültek és az esti híreket nézték egy-egy adag sonkás tojással a tányérjukon.

- Hol voltál? - kérdezte az anyukám némi aggodalommal a hangjában.

Na, erre kicsit nehezen tudtam válaszolni. Köhintettem egyet, de mire belekezdtem volna, apukám lerakta a tojást, és rám, sandított. 

- Majd azt is elmondja, de most van egy fontosabb dolog, amiről beszélnünk kell. Figyelj Emma, tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz, hisz a szüleid vagyunk. Milyen komoly köztetek? – köpni nyelni nem tudtam, csak bámultam apámra, mint borjú az újkapura, közben anyám a másik szobából egy borítékot hozott. De Matt nem szokott leveleket írni, meg hát minden nap együtt vagyunk, azt észrevettem volna. - Ez az a James? James Adams az édességboltos Sam fia? – elvettem a levelet anyámtól és elkezdtem feltépni a borítékot.
- Azt hiszem igen… - motyogtam, amikor előhúztam a gondosan összehajtogatott papírt a kicsiny borítékból. Letettem az asztalra a levelet és felnéztem. Kíváncsi voltam a tekintetükre. - Nincs köztünk semmi. - jelentettem ki. - És nem is akarok tőle semmit. Még régebben próbált barátkozni, de nem törődtem vele, de most megint bepróbálkozott. - jobbnak láttam, ha mindent elmondok a témával kapcsolatban, mert ha gyanús leszek, esetleg Mattet is bajba keverhetem.

- Biztos? - mosolygott rám anyu.

- Egészen.

- Kérsz vacsorát? Van még a serpenyőben egy kis tojás, ha gondolod, edd meg. - bólintottam és hozzá villantottam egy „minden rendben” mosolyt, majd egy tányérra kapartam a maradék ételt és a levéllel együtt a szobámba indultam. Miért küldött volna nekem James levelet? Semmi nincsen és nem is volt köztünk, még talán barátság sem. Egyszer próbálkozott nálam, akkor ötödikes voltam. Mattel és az egyik haverjával játszottunk valami hülyeséget, amikor elrángatott beszélgetni, mindketten eléggé furcsán is néztek rám emiatt, de akkor még kicsik voltunk nem volt ennek akkora jelentősége. Ez viszont most durva. Az óta a nap óta még csak egy szót sem váltottam vele, a boltjukat is nagy ívben kerülte fél Teighnmouth.
A szobámba felérve ledobtam magam az ágyamra és elkezdtem belapátolni a tojást. Észre sem vettem, hogy mennyire éhes voltam már. Amikor vele voltam, az a bizsergés elnyomott minden más kevésbé foltos érzést és gondolatot. Mikor végeztem a vacsival kezembe kaptam a borítékot. Ha lámpafénynél tüzetesebben megnéztem, láttam, hogy nem is egy sima fehér boríték, hanem egy rózsaszínes árnyalatú, kölnivel körbefújt gejl darab volt. Két újjal húztam ki belőle a papírt, amit előzőleg csak annyira hajtottam szét, hogy a feladó nevével tisztába legyek. A lap is hasonló pacsuli szagú volt. Mondjuk mit is várhattam volna Jamestől. Egy egyszerű vidéki, átlagos srác volt, vörös hajjal és a maga 180 centijével. Nem volt rossz pasi, de különösképp jónak sem mondanám, és nagyon romantikusnak képzelte magát. Nem. Túlzásba vitte. A szöveg meg a másik fele…

Kedves Emma!
Tudom, hogy nagyon régen beszéltünk és hogy nem volt igazán semmi bennem, ami vonzott volna egy ilyen csodálatos lányt, mint Te… De szeretném, ha adnál egy esélyt, hogy bebizonyítsam, hogy vagyok olyan jó társaság, mint a barátaid. És tudnod kell, hogy hosszú évek óta szerelmes vagyok Beléd, ezért nagyon fáj, hogy kerülsz, és nem akarsz velem semmilyen kapcsolatba sem kerülni. Még egyszer kérlek, adj nekem egy esélyt, találkozzunk holnap hajnalban, akkor senkinek nem kell magyarázkodnod. Holnap hajnalban az édességbolt mögötti kis padoknál!
Szeretlek!
James

Na, ezzel most mit kezdjek? Gyakorlatilag szerelmet vallott nekem egy vackos kölni áztatta levélben. Ha nem megyek oda, biztosan bombáz még hasonló levelekkel és akkor biztosan senki nem fogja nekem elhinni, hogy semmit nem akarok tőle. Ha pedig megyek, nagyon gyorsan le kell tudnom, mert Matt várni fog rám, annyit meg nem ér.

·

Reggel direkt korán keltem fel, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy mégiscsak elmentem Jameshez. Lehet, hogy nem kellett volna, de elmentem. A házból kilépve halkan zártam be magam mögött az ajtót, majd a következő sarokig futottam, utána visszalassítottam, nem volt túl messze a bolt, így is előbb odaérek, de a srác már ott volt. A szülei reggel hatkor még gondolom nincsenek a boltban, ezért választhatta ezt a helyet. A kis sikátoron át a padokhoz jutottam, ahol már nagyban várt rám.
- Szia!

-  Jó reggelt! - próbáltam a távolságtartó maradni, nem volt szükségem a cirkuszra. - Mondd, mit akarsz tőlem, nem érek rá sokáig. - muszáj volt bunkónak lennem, ha nem akartam, hogy a nyakamba ugorjon.

- Legalább ülj le egy percre! - beadtam a derekam, lehuppantam mellé és úgy vártam a feltett kérdésemre a választ. - Igazából… Csak el akartam mondani, mit is érzek irántad… - köhintett egyet, majd a folytatta. - Azon a bizonyos napon figyeltem fel rád, már akkor is különlegesnek tűntél, de amikor beszélgetni kezdtem veled, meg is győződtem. És… szeretném, ha ennyi év után adnál nekem egy esélyt. Tudom, hogy nincs barátod… Szóval örülnék, ha megpróbálhatnánk együtt.

- Na azt már nem. - ennyi volt, egyenesen közöltem, hogy mi a helyzet többet már nem vagyok hajlandó érte tenni. - És rosszul tudod…

- Ezek szerint elkéstem… - sütötte le a szemeit.

- Nem, semmivel nem késtél el. Már óvodában is el lettél volna késve… Mi soha nem lehetünk együtt érted?

- Megint az a különc gyerek ugye? Miatta nem nyitsz senki más felé!

- Részben. Nincs szükségem más társaságára az övén és a közös barátainkén kívül, ezzel téma lezárva.
Felpattantam és elindultam hazafelé, anyáméktól azért csak elköszönök, meg ma még reggelizni sem volt időm, szóval a hátsó ajtón visszalopóztam a lakásba, épp időben. A reggelim már az asztalon, a szüleim úgy látják, hogy minden rendben. Így kell indulnia egy napnak. Fél kilenc volt, mire el tudtam menni otthonról, Matt már a sarkon várt rám. Azonnal a karjaiba vetettem magam, ő pedig egy szenvedélyes csókkal köszöntött.
- Hogy aludtál kicsim? - duruzsolta a fülembe - Fáradtnak tűnsz.

- Minden rendben - csicseregtem, azzal elindultunk a „próbatermünkhöz”

A legnehezebb az egészben az volt, hogy neki nem mondhattam el. Legalábbis még nem. Biztosan fejbe kólintotta volna, ha azt a levelet meglátja. Mindennek megvan a maga rendje, módja, annak is, hogy valaki hogyan akarja tönkretenni a másik életét…