Az út most
valamivel hosszabbnak tűnt, ez a reggeli találkozás nem hagyott nyugodni.
Borzalmas érzés volt eltitkolni előle olyan dolgokat, amihez igenis lenne köze.
Azért mégiscsak rám akart hajtani a városból az egyetlen olyan ember, akiben
minden rossz tulajdonság megtalálható volt. Közben kicsit borongós lett az idő,
ezért gyorsabban haladtunk. Nem akartunk nagyon elázni. Nem voltak sokan az
utcán, inkább csak azok, akik lehozták a kutyájukat sétálni. Amikor elmentünk a
srácok kedvenc hangszerboltja előtt, kicsit szétnéztünk a kirakatban. Ezt sosem
bírtuk volna kihagyni.
- Erre a
gitárra gyűjtök. - mutatott egy sárga Gibson-ra.
- Nagyon
szép. - értettem egyet, majd az árára pillantottam. - Miért kerülnek ilyen
sokba? - merengtem el, de nem igazán volt időm ezen agyalni, Matt már mutatta
is a többi csodát, amire fájt a foguk.
- Az pedig
Chrisnek tetszik. - majd egy piros, 4 húros Fender-re mutatott. Ha jól láttam
Affinity széria volt.
- Húú. - És
arra gondoltam, ezzel elmondtam a véleményem.
Matt mintha
oda lett volna szögezve a bolt elé, végignézte a kirakatban az összes gitárt,
de nem sokáig nézelődtünk, mert közben éreztem, hogy a nyakamat egyszer csak
víz éri. Felnéztem, és a szememre is esett egy esőcsepp. Igazán megszokhattam
volna, hogy itt az eső minden pillanatot tönkre tud vágni. Megszorítottam
kicsit a kezét, és vette a célzást. Sajnos mennünk kell. Vagyis inkább rohanni,
mert az esőfelhők nagyon hamar megdagadtak a fejünk felett, ezzel elvágva
minket a kék égtől. Félúton már rohannunk kellet, ha nem akartunk csurom
vizesen beesni a próbaterembe.
- Gyertek
gyorsan!- jött elénk Chris apja egy esernyővel.
-
Köszönjük. - válaszoltam kicsit elázva.
Mikor
bementünk, a próbaterem üresnek tűnt. Csodálkozva néztem szét. Nem így
képzeltem a dolgokat. Valami olyasmire számítottam, hogy átrendezzük vagy
ilyenek, de a cuccain sehol nem voltak.
- Itt meg
mi történt? - kérdeztem még mindig a pincét kémlelve.
-
Wolstenholme bácsi, - viccelődött Dom - talált nekünk egy kicsit nagyobb
próbatermet.
- Te
tudtad? - fordultam mostmár a mellettem álló, kicsit vizes Matt felé.
- Az az
igazság, igen. - mosolygott rám. Látta rajtam, hogy örültem volna, ha hamarabb
szól. Aztán belegondoltam, az én kis titkomba. Rögtön lágyabbak lettek a
vonásaim, és válaszként visszamosolyogtam. Megértem, ha nem rögtön akart
szólni. Főleg, hogy ez még nem is nagy dolog. Bezzeg én mit mondjak, a kis
"barátomról"? Majd annak is eljön az ideje...nem most, de eljön.
- És hol
van az új próbaterem? - fordultam vissza a fiúkhoz.
- Nincs
messze. Csak kétutcányira ettől.
- Rendben.
És akkor mit is keresünk még itt?
- Mi
mindjárt megyünk, hogy felkészítsük a szomszédokat. - nevetett fel Dom.
Csodálkozó
pillantásokat vetettem rájuk. Inkább lehet, hogy nem is szeretném érteni, ezzel
mit akart mondani. Nem sokáig nézelődtem, Matt kézen fogott és gyakorlatilag
kihúzott az utcára, hogy ott elefántléptekkel rohanjunk az új helyünk felé.
- Te mért
nem jössz? - kiáltottam hátra Chrisnek.
- Majd
megyek utánatok! – kacsintott rám, majd visszasétált a pincébe. Valamit
matattak még az apjával meg Dommal, de azt már nem láttam pontosan.
A hely
tényleg nem volt messze, a város széle felé kellet sétálni, pontosan
kétutcányit, egy garázsféleség volt, mintha egy dombba épített mélygarázs lett
volna, a közvetlen szomszédban pedig csak a búzatáblák és egy rét volt látható.
Igazán nyugodt helynek tűnt elsőre is. Mattnél voltak a kulcsok, így hát ő ment
előre. Az ajtón belépve azonnal egy kétfordulós csigalépcső következett, ami
középkori macskakövekből volt kirakva. Ettől sokkal hangulatosabbnak tűnt az
egész kis hely. Amikor leértünk, megpillantottam a hajópadlóval kirakott
talajt, ezen kívül szemben egy nagy ablakot, a jobb kezem felüli falnál a
sarokban egy kanapét és a sarokban egy kandallót. Mindenhol Tudor korabeli berendezés
díszelgett. Még a csillár is ilyen volt, kis gyertya formájú izzókkal. A másik
falon voltak a könyvespolcok és az erősítők. Ahogy lejöttünk a lépcsőn, onnan
nyílt még két ajtó, az egyik a kamra volt, ami igazából egy 25 négyzetméteres
hangszer és élelmiszerraktár volt, a másik pedig a konyha, amiből a fürdő is
nyílt. Ott semmi különössel nem találkoztam, csak egy kád, és ugye ott is
mintás csempe és kicsiny lámpákkal volt kivilágítva. Első blikkre volt benne
valami otthonos és vonzó. Nagy volt, de egyben fészkes is, nem éreztem benne
azt, amit otthon. Azt, hogy állandóan figyelnek… Vagy nem tudom, hogy hogyan
fogalmazzam ezt meg. Érdekes. Nekem általában nem tetszenek elsőre a házak…
- Ez nagyon
tetszik! - fordultam a srácok felé.
- Ugye?
Nekünk is nagyon bejött! - mondta Matt, majd Chris apja felé fordult.
- Szívesen.
- mosolygott Chris apja, és Matt vállára tette a kezét.
A fiúk
értették a célzást, ezért szinte egyszerre köszönték meg. Nem bírtam ki nevetés
nélkül, majd Matt is követte a példámat. Tudni kell, ha nevet, akkor a
körülötte lévőkre is rájön a röhögőgörcs ezek után nem kellett sok idő, hogy
mind az öten nevetésben törjünk ki.
- Nekem
mennem kell. - jelentette ki Chris apja, mikor kifújta magát.
- Rendben,
és még egyszer nagyon köszönjük. - válaszoltam a srácok helyett.
Chris apja
csak kacsintott, majd az ajtó felé indult. Kezdem érteni, hogy a
basszusgitárosunk miért szeret kacsintani. Nem foglalkoztatott túl sokáig ez a
gondolat, mert rájöttem mi hiányzik a próbateremből. Hát persze, a rumli! Káosz
nélkül semmi sem az igazi a mi kis világunkban.
- És mikor
fogjátok otthonosabbá tenni a termet? Igaz, van itt már pár cucc…
- Úgy
gondoltuk, hogy majd estefelé áthozzuk a cuccokat. Vagy, ha most nem, akkor
holnap délután.
- Értem. - bólogattam
a falnak támaszkodva.
- Van
kedved majd segíteni? - szólalt meg egy hang a hátam mögül.
- Már
vártam, hogy megkérdezd. - fordultam hátra, majd egy pillanatra megállt bennem
az ütő, mert Matt csak pár centire volt tőlem. Miért kell nekem mindenre így
reagálnom, ami vele kapcsolatos?!
Mikor
mellém állt, az egyik karjával átölelte a vállamat. Dom csak forgatta a szemét,
Chris pedig mosolygott. Igen, gondolom kicsit furcsa lehet számukra az új
felállás...
Az új
próbateremben egy órát töltöttünk, mert az előző tulaj otthagyott egy kanapét,
és egy-két széket. Arról beszéltünk, hogyan kellene a próbatermet otthonosabbá
tenni. Jó ötletek merültek fel, de voltak furák is. Matt és Dom arra gondoltak,
hogy a biosz teremből el kellene lopni a csontvázat. Elmondásuk szerint,
"Az nagyon királyul nézne ki! És még a fejével focizni is lehetne!"
Kicsit felvonta a szemöldököm, mert erre még nem is gondoltam... Egy csontváz
fejével focizni? Mindenesetre nem akartak emellől tágítani, csak a biosz
tanárnak elég érdekes lenne elmagyarázni, mégis hová tűnt szeretett csontváza.
Ez csak egy volt a megannyi ötlet közül, de hirtelen valakinek egy nagyszerű
gondolata támadt...
- Mi lenne,
ha a falra gitárokat tennénk? - nézett körbe a kanapén törökülésbe elhelyezkedő
Dom.
- Az nagyon
jó lenne! - néztem csillogó szemekkel a dobosunkra.
- Igen,
tényleg jól nézne ki, de valamit elfelejtettetek... - szólt közbe a kanapén
elterülő Matt. - Az előző tulaj nem hagyott itt gitárokat.
- Nem
kellene sok, csak egy pár.
-A
meglévőket nem raknátok fel?
- Az
megoldható. - értett egyet mostmár a pimaszul mosolygó Matt.
Megegyeztünk
abban, hogy holnap valóra is váltjuk a tervet. A falra felfúrjuk az
állványokat, és kész is! Mindjárt jobban nézne ki, a még csupasz, kicsit kopár
fal. Amikor mindent megbeszéltünk, már az ajtóban vettem a kabátom, és a srácok
éppen a villanyokat kapcsolták le.
- Ti
akkor…? – vonta fel kérdően a szemöldökét Dom, mire Matt csak bólintott.
- Micsoda?
– erre csend lett, majd Matt karon fogott és a kis ösvények felé indultunk.
Ezek szerint ma egész estig csak ketten leszünk.
- Mit
szólnál, ha csak mi ketten mégis elhoznánk pár cuccot? Csak egy párat, ami
kell. – kicsit furcsálltam, de hát mit mondhattam volna. – És nézz körül
otthon, hogy mit tudnál elképzelni ott. Üres a ház nemde?
- Most épp
nincs otthon senki… - helyeseltem. – Velem jössz?
- Ha nem
bánod. – mosolygott rám.
Hazasétáltunk,
szépen, lassan lépkedtünk a mezők és a búzatáblák mellett, ilyenkor ősszel még
nagyon jó idő volt, ki akartuk élvezni ezt a pár hetet még. A nap – igaz
gyengébben, mint nyáron - sütött a hosszan elterülő pusztaságra. Az utolsó pár
háznyi utón azért valamivel gyorsabban mentünk már, mert még véletlenül sem
akartam, hogy valamelyik pletykás vénasszony által visszahalljak dolgokat.
- Nem is
voltam még nálatok… Pedig már milyen régóta ismerjük egymást.
- Igaz… - ezen egy kicsit elgondolkodtam. Vajon miért?
Miért nem hoztam el ide? – Ez… - érezte rajtam, hogy valami nem stimmelt.
Megfogta mindkét kezemet és szembe fordított magával. Már az ajtónkban.
- Mi a baj
baby? Történ valami? Valami olyan, ami miatt? – láttam a szemében, hogy igazán
aggódik értem.
- Semmi,
csak… Bevillant valami. Igazából ez a hely semmit nem jelent nekem. Mindig csak
simán egy ház volt. Talán azért nem hoztalak még ide. – megváltozott az
arckifejezése, amint ezeket kimondtam.
- Mert nem
itt van a helyed… - suttogta maga elé, azután egymásra néztünk és végül
bementünk.
Egyből a
felső szintre siettem, és olyan dolgok után kutattam, aminek hasznát vehetjük.
Lehet, hogy a sok próba miatt nem lesz idő hazajönni, így hát égy pár ruhát,
tisztálkodó szert meg hasonló csecsebecséket is pakoltam, mire Matt csak
nagyban vigyorgott. Miért van olyan érzésem, hogy valamit titkol?
Amikor
elkészültem, ő már lent volt az étkezőben, vagyis inkább úgy kéne fogalmaznom,
hogy a hűtőből sorra pakolta ki a cuccokat. Az asztalon már tornyosult három
mirelitpizza, két csomag csirkemell, egy üveg BBQ szósz, Gin, száraztészta,
tojás és paradicsomszósz.
- Te mi a
fenét csinálsz? – léptem mögé vigyorogva. – Túlélőkészlet akar lenni?
- Úgy is
vehetjük. – fél lábbal becsukta a hűtőt és átölelt, én persze azonnal a
karjaiba vetettem magam. – Megvannak a
cuccok? Mehetünk?
- Felőlem.
A
szomszédok biztosan hülyének néztek minket, amikor ekkora csomagokkal indultunk
el az új hely felé vezető úton, de engem ez már nem tudott meghatni. Valami
szabadságérzés volt a levegőben, minta ma semmi nem járna következménnyel. Ezt
nagyon tudtam élvezni. Egyedül a bozótból kiözönlő szúnyogok keserítették meg a
délutánt, ott csíptek, ahol csak értek. Pedig ilyenkor már nem szoktak támadni.
Amikor
odaértünk, Matt elővadászta a kulcsot és szokás szerint előre engedett. Ahogy
leértem elkezdtem a helyére rendezni a dolgokat, a hűtőbe az ennivalót, a
többit a szekrényekbe. Tisztára mintha költöztetők lennénk. Mivel nem volt
olyan sok a szállítmány és ketten voltunk rá, hamar végeztünk a munkával. A
lépcső előtt álltunk, onnan beláttam az egész szobát. Nagyon tetszett így, már
félig-meddig berendezve.
- Még így
is kicsit túl nagy a rend. – szólalt meg Matt, közben a kezei már a derekamon
matattak.
- Ez így
van…
- Mi volna,
ha tennénk ellene? – és megint rám villantotta azt a csibészes mosolyát.
- Hogy
értve?
- Ez nem
próbaterem kicsim. Ez egy bombabiztos pince, és itt fogjuk tölteni együtt a
napjainkat, persze csak ha te is szeretnéd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése