3. Never Too Late

 

Zene: Three Days Grace-Never Too Late 

Értetlenül, szinte már gyerekekhez illő izgalommal néztem a barátaimra, akik csak óriási vigyorral az arcukon álltak körbe jót mulatva a reakciómon, de látszott rajtuk, hogy még ők maguk sem biztosak a dolgukban, mintha kicsit szégyellnék is az ötletet, de akkor Matt átvette az irányítást.

- Csak kezdetleges...

- De kíváncsi vagyok. - erősködtem tovább.

- Elsőnek úgy volt, hogy a nevünk Rocket Baby Dolls. - itt egy kicsit felvontan a szemöldököm, de mire megszólaltam volna, Matt folytatta. -  De, végül találtunk egy olyan nevet, ami mindenkinek nagyon tetszett. Sőt! Egyenesen költői. Az értelmező szótárban keresgéltünk és…

- Mi? - kérdeztem már szinte hisztérikusan.

- Muse.

- Muse?

- Muse!

- Tényleg jó.

- Szerinted jó?

- Persze! Olyan, hogy is fogalmazzak... igen, költői!

Már csak pár perc kellett, hogy odaérjünk Chris és Dom elé. Csendesek voltak az utcák, de ez nem volt nagy újdonság. Az a környék nem arról volt híres, hogy tele van vad fiatalokkal. Inkább az idősek voltak jellemzők.

Mikor oda értünk, Dom és Chris egy hangszerbolt előtt álltak.

- Láttatok valamit?- kérdezte Matt köszönés nélkül.

-  Igen. - mondta Chris csalódottan. - De nagyon sokba kerül.

Dom megmutatta a kirakat előtt, mit néztek ki. Mikor észrevettem a gitár árát, kikerekedett szemekkel bámultam. 1100 Font baromi sok egy gitárért…

- Most ezt nem vehetjük meg, mert a múltkor vettünk a spórolt pénzből egy akusztikus gitárt. – mondta Chris.

- Ja, értem. - válaszoltam még mindig a kirakatot nézve. Egy koromfekete hathúros Gibson-csoda volt, kifejezetten szépen mutatott még a kirakatban is. És még milyen jó lett volna Matt kezében

Egy idő után elindultunk a srácokkal. Meséltek a bandáról, és hogy hogyan jött az ötlet. Dom a dobos, Chris a basszusgitáros, Matt pedig a frontember.

- Te vagy a frontember?

- Igen! - jelentette ki Matt büszkén.

- Tudtam, hogy jó hangod van. - néztem rá mosolyogva.

- És én gitározok, meg próbálok szövegeket írni. De még igazán csak feldolgozásokat játsszunk.

- És zongora? Mesélted, hogy kiskorodban játszottál.

- Igen… Tudod a bátyám… De most inkább a gitár van előnyben.

Csak bólogattam, és elképzeltem Mattet gitárral. Már a gondolattól is éreztem azt a furcsa érzést. Egyre jobban vártam, hogy láthassam a Muse-t élőben játszani. Sok gondolat keveredett a fejemben. Mi lesz, ha ismertek lesznek? Ha nem csak bárokban, és kis lyukakban fognak játszani? Hanem, esetleg fesztiválon, vagy arénában?

Aztán eszembe jutottak a sikítozó lányok, akiket nem nagyon szívleltem. Sosem értettem, miért kell az első sorban sikítani. Nem mintha olyan sok koncerten lettem volna életemben, de ha ott vagyok, akkor énekelek, és ehhez hasonló dolgok. Nem tudtam elképzeli, hogy kislányok ugrálnak egy ilyen srácokból álló banda koncertjén. Ránéztem a mellettem sétáló fiúkra és egy pillanat alatt összeállt előttem a kép.

- Amúgy rockot játszotok? - kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat, mire a fiúk megálltak egy pillanatra, és meglepődött arccal néztek rám. - Jó, ez hülye kérdés volt. - nevettem fel zavaromban

- Na azért! - válaszolt Dom, majd a vállamba boxolt, mire felszisszentem és oldalba böktem az újdonsült dobosunkat.

Egy darabig némán lépkedtem mellettük, miközben azokat az óriási lucfenyőket bámultam, amiket minden télen belep a hó, így mesés képet kialakítva a mi kis városunkról.

- Mit terveztek? Mármint, ezt akarjátok csinálni?

- A zenélést? Igen, így terveztük.

- Majd ott leszek minden koncerten! - néztem rájuk csillogó szemekkel.

- Rendben. - nevettek fel mindhárman.

- De a legelső sorban! – erősködtem.

- Azért ennyire nem kell izgatottnak lenni! Hisz, nem mi vagyunk a Nirvana. – szúrta közbe gúnyosan a közben megint mellém tévedt Matt.

- De lesztek olyan jók. – suttogtam, mintha csak a jövendőt próbáltam volna megjósolni.

Ilyen hangulatban telt az utunk. Elég jól szórakoztam, érdekes volt hallani, ahogy összeismerkedtek, és a számtalan vicces történetet. Szinte mindig együtt voltunk Mattel meg az akkori haverjaival ezekről mégsem tudtam. Biztos akkor történt mindez, amikor… Amikor eltűntem. Már bánom, hogy három hónapra a mamámékhoz költöztem Hamburgba.
- Hová megyünk? – böktem ki végül, amikor már fél órája gyalogoltunk és fogalmam sem volt, hogy éppen melyik próbaterembe igyekszünk. Nem ismertem én ezeket a helyeket annyira.
- Hozzánk!
- De most…

- Nincs külön próbatermünk baby… Nálunk a pincében meg van hely az erősítőknek meg mindennek. – igazából már nem is a válasz foglalkoztatott igazán. A gyomrom megint szórakozott velem…
- Na itt is vagyunk. – bökött oldalba Chris.
- Mintha nem tudnám!

Dom és Chris mentek előre, Matt viszont előre engedett, de ez sem volt véletlen, az sem érdekelte, hogy az ajtóban állunk, a karjait a derekam köré fonta, magához húzott és megcsókolt. Elvesztettem a fejemet, nem bírtam magammal, így hát én is így tettem. Valaki a következő pillanatban megkocogtatta a hátamat és elégedetlenkedő morgást hallatott, mire elváltunk egymástól.
- Öhmm. Próbálhatnánk? – nézett ránk Dom egy félmosollyal az arcán.

- Még szép!
A gitárok, a dobok, meg minden egyéb szanaszét hevert a pincében, de még így is úgy éreztem magam, mintha egy profi stúdióba csöppentem volna. Érdekes volt látni, hogy mennyire benne vannak a dologban még a pakolászást is élvezték. De amikor végre összerendezkedtek, már valami vibrált a levegőben, szinte a csontjaimban éreztem, hogy minden áram alatt van. Tetszett ez az érzés, minden másodperccel többet és többet akartam belőle.

- Akkor kezdhetjük? – kérdezte Matt.

- B Setlist?

- Pontosan!

És akkor rákezdtek. Ők egy kisebb emelvényen álltak, hogy az erősítőknek is legyen hely, én meg pontosan középen egy megfáradt háromlábú széken. De már nem tudtam az ilyen külsőségekre figyelni. Csak Matt ujjait figyeltem, ahogyan száguldoztak a húrokon. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen profi. Volt valami megigéző abban, ahogyan játszott. A gitáron kívül még egy nagyon magas hangra lettem figyelmes, de abban a szent minutumban elhagyott minden erőm. Csak arra az ember feletti hangzásra tudtam figyelni, ahogyan játszott a hangjával, ami minimum a csillagok alját súrolta, szinte egy tónusban volt a gitárral. Észre sem vettem, hogy már vagy 6 számot játszottak el, teljesen el voltam merülve ebben a különleges hangzásban.

- Ez… Ez valami csodálatos volt. – hebegtem még félig magamon kívül.

- Na, jó, azért nem kell túlzásokba esni – kacsintott rám Chris, Miközben Matt valamit babrált az erősítővel.

- Nem túlzok, tényleg kurva jók vagytok! – vigyorogtam. – De Matt!

- Igen?

- Nem fogsz zongorázni? –erre elhallgatott, majd leugrott a csináld magad színpadról, kézen fogott és felvezetett a lépcsőn.

- Egyedül vagyunk?

- Azt hiszem. Ma péntek van ugye?

- Az bizony. És még két hétig „péntek” lesz.

- Jaaj Emma – mosolygott rám, majd benyitott a kisebbik szobába, ahol a zongora állt. Megint előre engedett, igen, ezt is szerettem benne, hogy ilyen udvarias. – Gyere, ülj ide mellém, mutatok valamit.

Az első dalt egyből felismertem, a Dallas filmzenéje. Tökéletesen ütött le minden egyes hangot, mintha csak ő komponálta volna. Ezután valami ismeretlen következett, teljesen elmerültem a látványban, csak követtem az ujjait a billentyűkön. De ehhez szöveg is volt. És nem is akármilyen. Most hallottam igazán, hogy mennyire különleges hangja van.

- Istenem ez…

- Rossz volt tudom.

- Hülyéskedsz? Ilyen angyalhangú srácot még életemben nem hallottam. – erre egy kicsit elpirult én meg csak továbbra is a billentyűket bámultam.

- Én… Én szerintem későn kezdtem. Így soha nem leszek olyan zenész, aki képes egy stadiont is megtölteni. És ami a legnagyobb gond, hogy neked is későn mondtam el.

- Semmivel nem vagy elkésve! – néztem mélyen a szemébe – Annak örülök, hogy megismerhettelek újra.

- Annyira jó, hogy itt vagy nekem és bátorítasz, amikor azt hiszem, pancser vagyok. – mosolyodott el.

- Ez csak természetes.

- Szeretlek – suttogta, majd átölelt szorosan és megcsókolt.

Lehet, hogy hiba volt az is, amikor először hagytam magam, de élveztem minden egyes pillanatát, a távol töltött hónapok után mindent sokkal élénkebben érzékeltem, valahogy minden sokkal hevesebb érzelmeket váltott ki belőlem. Úgy, ahogyan a legjobb barátom is…  

  

 

2. Bliss

Zene: Muse-Bliss

Muse-Starlight

FRISSÍTVE!!

"...Everythig about you is so easy to love…"

A napok csak úgy száguldoztak számomra. Az egyik reggel még az évnyitóra megyek, azután meg már október közepe van. Hál' istennek az őszi szünet már a nyakunkon van. Ebben a tudatban ráncigáltam magamra a bőrgatyát és a bakancsot. Már csak 3 nap… Igazából semmi tervem nem volt a szabadidőmre, de attól függetlenül már én is tűkön ülve vártam a péntek délutánt. Bár az igazat megvallva szinte minden normális ember vágyott már a szabadságra.  Ezen kívül engem sokkal furcsább dolgok is foglalkoztattak, például ami a padláson történt… Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jól tettük, amit tettünk. De annyira… Különleges volt. Az eszemmel akkor is tudtam, hogy ezt nem szabadna, de valahogy nem tudtam megálljt parancsolni a dolgoknak. Csak hagytam magam sodródni… És most meg megnézhetem magam. Van még egy ilyen szerencsétlen, aki képes beleszeretni a legjobb barátjába? Arról meg nem is beszélve, hogy bennem sosem volt meg ez a távolságtartás a fiúkkal szemben. Teljesen természetes, hogy velük töltöm a délutánjaimat, a szünetet, avagy az összes szabadidőmet. És most pontosan egy ilyen előtt állok. 

A cuccomat ilyenkor már nem akkora lelkesedéssel kapom a hátamra, mint elsőben, vagy első napokon. Ilyenkor már az energiaszintem szinte mínuszba megy, ezért inkább a "lassú" tempóm helyett emberi lépésekkel mentem a suli felé. Mielőtt beértem volna még beszaladtam a pékségbe egy kis reggeliért. Ma a dobozos jegeskávéra és a kakaós csigára esett a választásom. Hmm a süti még meleg volt. Kell ennél jobb nekem? Ameddig el nem érkeztem az iskola nagy, fakeretes kapujához befaltam a sütit és felszürcsöltem a felét a kávémnak. Otthon ezek után még aludni szoktam… - morogtam magamban.

Fellépcsőztem a másodikra, ahol a teremben már vártak rám az osztálytársaim. Az egyetlen barátnőm Lola a leghátsó padban ült és az asztalra firkált valamit. Ohh basszus tényleg… a töri TZ. Ma reggelre is már csak ez hiányzott nekem. Az az anyag szimplán nem volt képes megmaradni a fejemben. Bár aztán lehet, velem van a baj. Mostanában elég nagy őrültségeket csinálok. És elég nagy őrültségek járnak a fejemben. Az ablakon bámultam kifelé a tanulás vagy puskaírás helyett. Valami más kötötte le a figyelmemet. Csak néztem megigézve a lefelé hulló vöröses-barnás faleveleket, ahogyan a magas fák tetejéről cikáznak a mélybe.

- Mi a baj? - kérdezte Lola, a barátnőm és egyben padtársam miközben még mindig körmölte a törit a padra.

 - Hát... semmi. - zártam rövidre a témát. Lola nem kérdezett semmit, csak nézett rám nagy szemekkel. Igen, vele mindent meg tudok beszélni. Na jó...ezek szerint nem mindent. Meg hát nincs is velünk olyan sokat, hiába vagyunk jó barátnők. Egy darabig csak folytattam a bámulást kifelé, de megakadt a tekintetem három fiún, akik egy fa alatt álltak nem messze. Látszólag jól elvoltak. Néha fel is nevettek a beszélgetés közben. A középen álló fiúval találkozott a tekintetünk, és csak néztük egymást. Gyorsan elfordultam, és próbáltam nem rá gondolni. Tudtam, ki volt az. És ő is felismert. Mire visszanéztem, a srácok is elindultak a dolgukra, csak a sárban hagyott nyomok mutatták az útjukat. A töri óra csendben telt el. Az volt a baj, hogy nem tudtam kiverni a fejemből a múltkor történteket, meg ami mostanában történt velem. Folyamatosan ott cikázott a kép a fejemben, pedig ezer éve ismertem a fiút… Mikor vége volt az órának, lebaktattunk a lépcsőn, majd megálltam Lolával a kapu előtt. Haza kellett mennie, mert a testvére beteg és egyedül volt otthon. Én pedig csak álltam tovább a kapu előtt a gondolataimba merülve. Talán csak én hittem vagy álmodtam azt, hogy a legjobb barátom szeret engem úgy… De ha csak álom volt, akkor miért viselkedünk mindketten ilyen furán?

 Lassan arrébb sétáltam, nem volt nekem keresnivalóm a középpontban. Teljesen egyedül üldögéltem a kapuval szemben lévő kis sziklakertre hasonlító parkban, ahol elvétve állt egy-két pad a fák és telepített örökzöldek között. Én egy közelebbire huppantam le, ahonnan jól látom az eseményeket. Diákok járkáltak ki-be az iskola nagy vaskapuján át, közben nevetgélve ecsetelték az aznapi történéseket, vagy esetleg egy pár képre is jutott idő. Amikor kicsit alábbhagyott a járkálás én is egy kicsit közelebb merészkedtem ahhoz a ponthoz, ahol a barátaim várnak majd rám, vagy jelen esetben inkább fordítva. Még volt a táskámban egy tegnapi muffin, amit még a Bella’s-ban vettünk tegnap Mattékkel. Ez a kis pékség volt a legjobb egész Teignmouth-ban, legalábbis szerintünk. Első osztályosan fedeztük fel, amikor délutánonként arra járva még mindig érezni lehetett a friss English muffin ínycsiklandó illatát. Mindketten imádtuk. Néha, amikor együtt voltunk húsvétkor vagy hálaadáskor a mamája mindig ilyet sütött nekünk a délutáni teához. A tea a másik! De szeretem azt az isteni devoni krémes teát.
Valami halk zajt hallottam, mögülem a bokrok közül, azután valaki a nyakamba ugrott, én meg borzalmas közel kerültem az aszfalthoz úgy kellett belekapaszkodnom a „támadómba”.

- Szevasz, Pond! – kurjantott valaki mögöttem, de mire megszólalhattam volna, a srác maga felé fordított és egy futó csókot nyomott a számra. Egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam és valami nem stimmelt a gyomromban. Talán mégsem volt olyan jó ötlet az a másfél napos English muffin.  

- Szia...- válaszoltam még mindig remegve. - Tudod, hogy mennyire megijedtem!

- Bocsi, de nem bírtam magammal. - kacsintott rám, amitől a gyomromban csak még rosszabb lett a helyzet.

- Chris és Dom?

- Volt egy kis dolguk. Elmegyünk ketten a partra?- kérdezte, de mintha a „ketten” szócskát kissé kiemelte volna.

- Rendben.

Karon fogott és elindultunk a partra. Régen sokat jártunk oda. Nagyon megnyugtató volt hallgatni a tenger moraját, a sirályokat. Mintha egy más világba csöppentünk volna, távol az emberektől. Miközben a partra igyekeztünk szóba került a találkozásunk. Arra részben nagyon jól, részben eléggé sekélyesen emlékeztem.

- Még érdekel a téma?

- Mire gondolsz?- nézett rám nagy szemekkel. - Mármint, elég fura voltam kisgyereknek. - nevetett fel.

- Nyugi, most is különc vagy. De csak is jó értelemben! - tettem hozzá gyorsan.

- Ezt bóknak veszem. - válaszolta, majd magához fordított és hirtelen megcsókolt. Ez nem egy futó csók volt... Tele volt szenvedéllyel, érzésekkel. Egy pillanatra elveszítettem a fejemet, és az egyensúlyomat, a nyaka után kaptam és követtem a példáját. Mikor egy kicsit eltávolodott mélyen a szemébe néztem. Egy perc alatt elvesztem azokban a kék szemekben. Hogyan nem vettem észre ezt ennyi éven át?! Én még mindig magamon kívül voltam és ezen agyaltam, de ő már elindult.

A parton nem voltak sokan. Egy-egy család volt csak ott a kisgyerekeikkel, de már ők is menni készültek a délutáni alvás miatt. A távolban hajók imbolyogtak a ködben, szinte alig látszottak a homályban. Amikor beleszippantottam a levegőbe, felébresztette bennem a régi emlékeket. Mennyit nevettünk itt! Matt mikor elsétált mellettem, utána néztem és láttam azt a kisfiút, aki régen volt. Annyit változott hozzám képest, de belül ugyanaz a szeretni való fiú volt, aki úgy nevet, mint egy ovis. De ez az, ami mindig is megfogott Benne. Hogy más. Leültünk a parttól nem messze egy sziklára, és a távoli vízi járműveket kezdtük vizsgálni, közben a kezei a combomon pihentek.

- Olyan távol vannak. - szólalt meg Matt egy kis idő után.

- Igen. – válaszoltam kurtán. Ehhez nagyon nem tudtam mit hozzáfűzni.

- Messze, a hajó messze visz... - némán ránéztem. Észrevette, hogy nézem, és elnevette magát.

- Nagyon hiányoztál.

- Te is nekem. – megint hirtelen az ajkaimért kapott, közben a derekamnál átölelt, de egy rövid idő után el is engedett. Eltávolodtam és végigsimította az arcomat. Megint az a furcsa érzés kerülgetett, de hamar elszállt, mikor újra átölelt. Nem töltöttünk sok időt a parton, mert mennünk kellet Dom és Chris elé. Nem akartuk nagyon megváratni őket. Miközben elindultunk, Matt elmesélte, hogy ő és a srácok egy bandába játszanak.

- Ezt miért nem mondtad? - néztem rá hitetlenül.

- Melletted mellékesnek látszott. – éreztem, hogy rögtön elpirulok.

- És mióta vagytok együtt, mint banda?

- Nem túl rég óta.

- Majd...

- Persze, hogy meghallgathatod, hogy játszunk. - tudta mit akarok kérdezni, és rögtön válaszolt is rá.

- És mi a banda neve?

1. New Born

Zene:Muse-Madness

/1994/

Ma is egy átlagos napra ébredtem, de ha jobban belegondolok, nem is annyira szokványos. Ma egy újabb évet nyitottunk ebben a suliban, amit utáltunk, átkoztunk, de valahol legbelül szerettünk, és hiányzott volna, ha nem így alakul.  Az évnyitóink igencsak hosszúra nyúltak általában, ez egy olyan dolog volt itt, amit nem igazán szerettünk. Az egyenruha, amit magamra kellett öltenem, idétlenül lógott rajtam, a magas sarkú pedig nyomta a lábamat. Nem a legjobb kezdet. A lépcsőn lefelé menet majdnem kitörtem a nyakam az előbb említett cipőben, még szerencsére meg tudtam kapaszkodni a korlátban.

-        Minden rendben Emma? - szólt anya, aki éppen a reggelire való Hamm&Eggs-emet sütögette.

-        Igen anyu! - csicseregtem, miközben ledobtam magamat az asztalhoz, és benyomtam a TV-t.

A reggeli hírekben megint elmondták a szokásos híreket, se többet, sem pedig kevesebbet. Egész  normálisnak ígérkezik ez a nap.  - Szia apa!

-        Jó reggelt kincsem! - üdvözölt, azután ő is helyet foglalt a reggeliző asztalnál.

Amíg a reggelimet majszolgattam, apáékat hallgattam, ahogyan megint csak a tőzsdéről, a költségekről, és a szomszéd bácsi törpe kutyájáról beszélgettek. És hát igen. Rég esett ilyen jól ez a bizonyos tojás. Anyukám istenien főz. Nehéz lenne nélküle élni ám.

-        Szerintem én elindulok a suliba. Úgyis sokkal lassabban közlekedem ebben az idétlen ruhában - mutattam az öltözékem felé, miközben már a mosatlant vettem el a családom elől. Illetve csak a szüleimtől. A húgom éppen egy nyár végi táborban volt, egyébként is, ő a szomszéd városkába jár. Nem bírta itt. Azt mondta "neki ez túl csendes". Hát legyen. Én semmi pénzért nem hagynám itt ezt a várost.

-        Ne vigyelek el? - nézett rám apu kérdően.

-        Nem kell köszi. Most szerintem elmegyek gyalog. Úgyis csak pár utcányira van a suli nemde?

-        De vigyázz magadra Emma!

-        Rendben anyu! - mosolyogtam.

-        Felbotladoztam a szobámba, és átvettem egy bakancsot, a magas sarkút pedig bedobtam a táskámba. Mindenki ilyennek ismer, nem lesz nekik sem új - gondoltam - a bakancsos csajszi. 

Így már jóval biztosabb lábakon, ismét a kedvenc lábbelimben indultam útnak. A ház előtti murvás kocsibejárón szökellve szaladtam le, nem, nem voltam ennyire boldog a suli kezdés miatt, inkább csak jólesett a mozgás. Azt a pár utcát hamar leslattyogtam, igazából még élveztem is a sétát. Erre nem volt akkora forgalom, mint például Leedsben, Manchesterben vagy éppen Londonban.  Teighnmouth kis város. De ez éppen így a jó.

A suli előtt már várakoztak a diákok, az újak még kissé félénken, a magasabb évfolyamosok már csoportokba tömörülve beszélgettek, nevetgéltek. A fiúk közül igazából nem is nagyon vártam senkit, nem vagyok köreikben valami népszerű a vörösesbarna hajammal, meg a katonai bakancsommal. Az egyik kerítésoszlopnál három srác beszélgetett, eléggé elkülönülve a többiektől. Én is arra indultam, mert tőlük nem messze egy barátnőmet pillantottam meg. Amikor elhaladtam mellettük, az egyikük gyengéden megkocogtatta a vállamat, mire én felé  fordultam. Egy pillanatra a lélegzetem is elállt.

-        Emma?

-        Matt?

-        El sem hiszem, hogy te vagy az! Már ezer éve nem láttalak!

-        Én sem téged! Öhmm ők a barátaim, Dominic, és Christopher, de…

-        De röviden csak Dom…

-        És Chris! - szóltak közbe a srácok.

-        Örülök, hogy megismerhettelek titeket!

-        Mi most megyünk tornatermet pakolni. Matt te?

-        Én még maradok egy kicsit. Menjetek csak.

-        Okés!

-        Istenem Emma Deathwalley annyira hiányoztál! El sem tudod hinni! - mondta egy nagy baráti ölelés közepette.

-        Te is nekem Matt!

-        Hogy telt a nyarad?

-        Háát mint látod, a bakancsom, és a fura színű hajam még mindig megvan. - mutattam az említett ismertetőjeleimre.

-        Nincsen ezzel semmi baj!

-        Te már csak tudod tehenészfiú! - bokszoltam bele a vállába.

-        És te, Amy Pond?* 

-        Há-há nagyon vicces.

-        Délután együtt kellene mennünk nem gondolod?

-        Miért is?

-        Háát, csak mert vagy ezer éve nem láttalak! - vigyorgott.

-        Felőlem rendben. - mosolyogtam rá - Most pedig vagy menjünk be, vagy lógjuk el az évnyitót!

-        Én mindkét verzióban benne vagyok!

-        Na látod erre befizettem volna!

Elindultunk a tornaterem bejárata felé, ő valahogy visszakeveredett a haverjaihoz, akikkel, épp nagyban vihogtak a tornaterem sarkában. Ő volt az? Az a Matt akit megismertem? Ő valahogy…. Valahogyan más. Sokkal… Hogyan is mondjam…. Férfiasabb és helyesebb. Jézusom miket beszélek! Én lökött tyúk! Ő kisgyerek korom óta a legeslegjobb barátom, akivel mindent megbeszélhetek. Attól, hogy pár hónapig nem láttuk egymást, még nem kellene ilyesmin törnöm a fejem! Ó Emma hogy is lehetsz ilyen hülye.

Ahogyan a tornaterem sarka felé közeledtem, akaratlanul is arra felé néztem. Valahogy vonzotta a tekintetemet. Mióta ma először hozzámért, nem tudom róla levenni a szemem. Ez nem normális. Biztos klinikai eset vagyok. Délután el kellene mennem orvoshoz.

Egy barátnőm mellé, egy hátsó padra dobtam le magam, a lánnyal csak pár szót beszélgettem, máris kezdődött az évnyitó. Amikor felálltunk, éreztem, hogy valaki még áll mellettem. Egy pillanatig nem is mertem odanézni. Hiszen tudtam, hogy a legjobb barátom az. Még egy széket is hozott magának, csak hogy mellettem ülhessen. Érdekes. Miután leültünk az igazgató és a tanárok eldarálták a szokásos szövegüket, valahogy most nem igazán tudott lekötni, ahogy alapjáraton sem szokott. De most okom is volt rá. A srác mintha megkergült volna, mindig a közelemben akar lenni, amiben igazából semmi rossz nincsen, de azért mégiscsak furcsa.  Olyan képtelenül viselkedik. Mondjuk én meg azon filóztam magamban, hogy hogy néz ki ma reggel. Itt már mindenki kifordult önmagából??

Az egész ünnepség alatt csak arra tudtam figyelni, hogy milyen ütemesen dobol a jobb lábával, és hogy lassacskán én is átveszem az ütemet. Felemelő érzés volt. Vagy inkább érdekes.

Osztályfőnökin kívül semmi más nem is volt mára betervezve, ezért a szokásosnál hamarabb vége lett a sulinak. A kapun kifele már egy farmer sortban és egy fekete topban kibontott hajjal  ugrándoztam, és a farmok felé vezető irányába indultam. Szinte ösztönösen. Régebben így mentünk mindig.

Elég volt csak rá gondolnom, már meg is jelent, és óriási mosollyal az arcán üdvözölt. Még ez is. Szinte minden ugyanolyan volt. Hál' istennek. Egymás mellet baktattunk az út szélén, a hajamba bele-belekapott a nyár végi szél. Élveztem. Szerettem látni az ismerős utat, a biztonságos szituációt, azt, hogy újra ebben a városban vagyok és együtt lehetünk.

-        Hová menjünk? - kérdezte a kereszteződésnél. Egyik irányba az éttermek vannak, másik irányba pedig ő lakott. - Hozzánk jó?

-        Benne vagyok.  - helyeseltem.

A ház alig volt egy kilométerre, meg amúgy is belém rögzült már az évek során az út. Amikor beléptünk, a ház üresen tátongott, mi pedig a "helyünkre" igyekeztünk, a padlásra. Alsóban minden délután itt játszottunk, amikor a szüleim úgy tudták, egy barátnőimmel vagyok. A barátnőimmel, akik nem is léteztek. Hatodikig nem is igazán voltak velem egykorú lány barátaim. Mindig Mattel és a haverjaival voltam. És hát a szüleimnek… Minek is kellett volna elmondanom, hogy fiúkkal lógok állandóan. Biztos nem engedték volna.

Amikor az utolsó lépcsőfokot is végre megmásztam, fújtatva dobtam le magamat a friss szénába.

-        Mmm isteni illata van! - sóhajtottam.

-        Nekem is nagyon hiányzott…

-        De hát… Te itt laksz! Bárikor feljöhetsz ide!

-        De nélküled nem az igazi.

Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Ez furcsa volt. Más. Valami új, nem megszokott dolog. A gyomromban mintha elefántok járták volna a sztepptáncot, a fejem pedig idétlen gondolatokkal telt meg.

-        Én csak… Szerettem volna ezt a helyet… Hogy is mondjam… Nélküled semmi jó nincs az egészben. Amikor elmentél, akkor jöttem rá, hogy mennyire is hiányoznál, ha nem lennél nekem. De… - a velem szemben lévő kupacon kissé közelebb húzódott hozzám, már szinte összeért az orrunk. - Nem biztos, hogy csak barátként. - Egy másodperc töredéke elég volt, hogy rájöjjek, mit is akar pontosan. Ahogyan végigfuttattam a szemeimet rajta, ő még mindig ugyanaz a Matt volt… Vagyis inkább… A szíven ugrott egy duplaszaltót, ami nálam nem túl gyakori jelenség, és beszívtam az illatát. Mesés volt. És erre én ennyi éven keresztül nem jöttem rá? Még közelebb hajolt hozzám,  és lassan megcsókolt. Várt. Várt, hogy mit szólok a helyzethez. De engem viszont rabul ejtettek az érzelmek, magamhoz húztam, és hevesebben kezdtem csókolni. Mire ráeszméltem mit is teszek, már kissé késő volt. Illetve semmire nem  volt késő. Ezzel valami végérvényesen megváltozott közöttünk. Már nem tudok rá csak barátként gondolni. Elkábított ez az illat, a hely varázsa…. De megtorpantam. Biztos, hogy ő is ezt akarta?

-        Figyelj… Bocs! Ha nem akar….

-        Shhhh! Nem kell magyarázkodnod. - duruzsolta, azután szépen lassan hátradőltem, ő pedig követett. A nyakamat kezdte csókolgatni, mire elismerően sóhajtottam. Minél közelebb akartam kerülni hozzá, az adrenalin csak úgy zúgott bennem. De aztán kattant a zár.

-        Ohh a francba! Ez a nagymamám lesz!

-        Tudom. Ez azt jelenti…

-        Ez azt jelenti, hogy soha nem akarlak elveszíteni Emma Deathwalley! Szeretlek!

-        Én is téged Matt! 

-        Holnap?

-        Csak természetes! - mosolyogtam, majd a másik padláskijárat felé vetem az irányt.

Nem tudtam. Sohasem tudtam megmagyarázni, hogy mitől vagyunk mi ilyen jóban. Én nem gondoltam rá úgy. Most pedig mi van? Az előbb smaciztam a legjobb barátommal. De igaz… Többet érzek sima barátságnál. Ez sokkal erősebb. Sohasem nézett még rám senki így, és sohasem éreztem ilyet senki iránt sem. Mindössze pár óra alatt megváltozott a fél életem. Egész délután azon  a csókon kattogott az agyam, a szívem pedig majd' kiugrott a helyéből. Újra és újra akartam. Mintha a régi és az új életem egymásba fonódott volna.

Létezik, hogy ma végérvényesen beleszerettem a legjobb barátomba?!

Awakening:Prológus

      

Zene:Muse-New Born

       /1988/

Emma Deathwalley vagyok, egy egyszerű kisvárosi lány, aki családjával él Angliában. Egy testvérem van, Liz Deathwalley, akivel bármiről tudok beszélni, de egyetlen egy dologról sohasem tudtam. De ne is haladjunk ennyire előre. 

1979 június 8-án születtem, egy Devon megyei kisvárosban. 10 éven keresztül átlagos körülmények között éltem, olyan dolgokat csináltam, amit a többi lány. Az állatokat etettük, babaházasdit, doktor néniset és iskolásat játszottunk.

Azon a napon, amikor először mentem iskolába, nagyon borús idő volt. Az évnyitó ünnepséget a tornateremben tartották, ami zsúfolásig megtelt az újdonsült diákokkal és a szüleikkel. Én is ebbe a terembe igyekeztem anyám kezét erősen szorítva. Próbáltam ismerősre lelni  az idegen lányok és fiúk között. Végül a terem szélén álltunk meg a szüleimmel, amikor az ünnepség kezdetét vette.

"Kedves megjelentek, kedves újdonsült diákok! Szeretettel köszöntelek benneteket az iskolánkban…."

A bevezetés alatt hátul valaki állandóan mozgolódott amikor csendben kellett volna lenni. Valami üveg volt a kezében, de annyira nem figyeltem oda rá, mi is lehetett abban a bizonyos üvegben. Biztos cukorka - gondoltam-.  Lényegtelen. 

Ez a kisfiú végig arra az üvegre figyelt. Még a terembe vezető úton is hátul kullogott egyedül. Nem volt párja. Arra már nem is emlékszem pontosan, hogy az első óránk mi volt, nem is arra figyeltem . Csak rá tudtam koncentrálni.

Azután két hét múlva, amikor egyedül sétálgattam az udvar leghátsó felében, éreztem, hogy valaki ott van mögöttem. Megfordultam hát, és a különleges fiú állt velem szembe, zöld kertésznadrágban. 

-        Szia! - nyújtotta felém a kezét - Matt vagyok!

-        -Szia! Emma! - nyújtottam én is a kezemet.

Azután mindenhová együtt mentünk, minden délután együtt figuráztuk ki a babázó csajokat, jártuk a tengerpartot, az erdőt és minden fellelhető jó helyet a városban. Egyik délután azonban nem a partra mentünk, hanem hozzájuk. Éppen senki nem volt otthon.

-        -Emma… Mondanom kell valamit… - azzal előhúzott egy gondosan betakart táblát - Ez egy Quija tábla. Ezzel kapcsolatba tudsz lépni a halottakkal.

-És te erről ilyen nyugodtan beszélsz? - kérdeztem elképedve - Nem félsz tőle, hogy valami szörnyű dolgot teszel vele?

-        Az anyukám mutatta egyik éjjel. Először nem értettem mit csinálnak, azután sorra kezdtem beleásni magamat az ilyen dolgokba. Szerintem érdekes… Valami különleges, ami nem minden nap adatik meg az embernek.

Hát igen, ő már akkor is egy kis költő volt, aki feszegette a saját, és a környezete határait. Aki nem riadt meg olyan emberfeletti dolgoktól, mint a halál, maga az élet, és az eredetünk. Neki természetes volt, minta valami próféta szólt volna belőle.

Kislány szemmel még nem értettem ennek a napnak a jelentőségét, ami igazából megváltoztatta az életemet. Ami a későbbiekre is igen komoly hatással volt.