3. Never Too Late

 

Zene: Three Days Grace-Never Too Late 

Értetlenül, szinte már gyerekekhez illő izgalommal néztem a barátaimra, akik csak óriási vigyorral az arcukon álltak körbe jót mulatva a reakciómon, de látszott rajtuk, hogy még ők maguk sem biztosak a dolgukban, mintha kicsit szégyellnék is az ötletet, de akkor Matt átvette az irányítást.

- Csak kezdetleges...

- De kíváncsi vagyok. - erősködtem tovább.

- Elsőnek úgy volt, hogy a nevünk Rocket Baby Dolls. - itt egy kicsit felvontan a szemöldököm, de mire megszólaltam volna, Matt folytatta. -  De, végül találtunk egy olyan nevet, ami mindenkinek nagyon tetszett. Sőt! Egyenesen költői. Az értelmező szótárban keresgéltünk és…

- Mi? - kérdeztem már szinte hisztérikusan.

- Muse.

- Muse?

- Muse!

- Tényleg jó.

- Szerinted jó?

- Persze! Olyan, hogy is fogalmazzak... igen, költői!

Már csak pár perc kellett, hogy odaérjünk Chris és Dom elé. Csendesek voltak az utcák, de ez nem volt nagy újdonság. Az a környék nem arról volt híres, hogy tele van vad fiatalokkal. Inkább az idősek voltak jellemzők.

Mikor oda értünk, Dom és Chris egy hangszerbolt előtt álltak.

- Láttatok valamit?- kérdezte Matt köszönés nélkül.

-  Igen. - mondta Chris csalódottan. - De nagyon sokba kerül.

Dom megmutatta a kirakat előtt, mit néztek ki. Mikor észrevettem a gitár árát, kikerekedett szemekkel bámultam. 1100 Font baromi sok egy gitárért…

- Most ezt nem vehetjük meg, mert a múltkor vettünk a spórolt pénzből egy akusztikus gitárt. – mondta Chris.

- Ja, értem. - válaszoltam még mindig a kirakatot nézve. Egy koromfekete hathúros Gibson-csoda volt, kifejezetten szépen mutatott még a kirakatban is. És még milyen jó lett volna Matt kezében

Egy idő után elindultunk a srácokkal. Meséltek a bandáról, és hogy hogyan jött az ötlet. Dom a dobos, Chris a basszusgitáros, Matt pedig a frontember.

- Te vagy a frontember?

- Igen! - jelentette ki Matt büszkén.

- Tudtam, hogy jó hangod van. - néztem rá mosolyogva.

- És én gitározok, meg próbálok szövegeket írni. De még igazán csak feldolgozásokat játsszunk.

- És zongora? Mesélted, hogy kiskorodban játszottál.

- Igen… Tudod a bátyám… De most inkább a gitár van előnyben.

Csak bólogattam, és elképzeltem Mattet gitárral. Már a gondolattól is éreztem azt a furcsa érzést. Egyre jobban vártam, hogy láthassam a Muse-t élőben játszani. Sok gondolat keveredett a fejemben. Mi lesz, ha ismertek lesznek? Ha nem csak bárokban, és kis lyukakban fognak játszani? Hanem, esetleg fesztiválon, vagy arénában?

Aztán eszembe jutottak a sikítozó lányok, akiket nem nagyon szívleltem. Sosem értettem, miért kell az első sorban sikítani. Nem mintha olyan sok koncerten lettem volna életemben, de ha ott vagyok, akkor énekelek, és ehhez hasonló dolgok. Nem tudtam elképzeli, hogy kislányok ugrálnak egy ilyen srácokból álló banda koncertjén. Ránéztem a mellettem sétáló fiúkra és egy pillanat alatt összeállt előttem a kép.

- Amúgy rockot játszotok? - kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat, mire a fiúk megálltak egy pillanatra, és meglepődött arccal néztek rám. - Jó, ez hülye kérdés volt. - nevettem fel zavaromban

- Na azért! - válaszolt Dom, majd a vállamba boxolt, mire felszisszentem és oldalba böktem az újdonsült dobosunkat.

Egy darabig némán lépkedtem mellettük, miközben azokat az óriási lucfenyőket bámultam, amiket minden télen belep a hó, így mesés képet kialakítva a mi kis városunkról.

- Mit terveztek? Mármint, ezt akarjátok csinálni?

- A zenélést? Igen, így terveztük.

- Majd ott leszek minden koncerten! - néztem rájuk csillogó szemekkel.

- Rendben. - nevettek fel mindhárman.

- De a legelső sorban! – erősködtem.

- Azért ennyire nem kell izgatottnak lenni! Hisz, nem mi vagyunk a Nirvana. – szúrta közbe gúnyosan a közben megint mellém tévedt Matt.

- De lesztek olyan jók. – suttogtam, mintha csak a jövendőt próbáltam volna megjósolni.

Ilyen hangulatban telt az utunk. Elég jól szórakoztam, érdekes volt hallani, ahogy összeismerkedtek, és a számtalan vicces történetet. Szinte mindig együtt voltunk Mattel meg az akkori haverjaival ezekről mégsem tudtam. Biztos akkor történt mindez, amikor… Amikor eltűntem. Már bánom, hogy három hónapra a mamámékhoz költöztem Hamburgba.
- Hová megyünk? – böktem ki végül, amikor már fél órája gyalogoltunk és fogalmam sem volt, hogy éppen melyik próbaterembe igyekszünk. Nem ismertem én ezeket a helyeket annyira.
- Hozzánk!
- De most…

- Nincs külön próbatermünk baby… Nálunk a pincében meg van hely az erősítőknek meg mindennek. – igazából már nem is a válasz foglalkoztatott igazán. A gyomrom megint szórakozott velem…
- Na itt is vagyunk. – bökött oldalba Chris.
- Mintha nem tudnám!

Dom és Chris mentek előre, Matt viszont előre engedett, de ez sem volt véletlen, az sem érdekelte, hogy az ajtóban állunk, a karjait a derekam köré fonta, magához húzott és megcsókolt. Elvesztettem a fejemet, nem bírtam magammal, így hát én is így tettem. Valaki a következő pillanatban megkocogtatta a hátamat és elégedetlenkedő morgást hallatott, mire elváltunk egymástól.
- Öhmm. Próbálhatnánk? – nézett ránk Dom egy félmosollyal az arcán.

- Még szép!
A gitárok, a dobok, meg minden egyéb szanaszét hevert a pincében, de még így is úgy éreztem magam, mintha egy profi stúdióba csöppentem volna. Érdekes volt látni, hogy mennyire benne vannak a dologban még a pakolászást is élvezték. De amikor végre összerendezkedtek, már valami vibrált a levegőben, szinte a csontjaimban éreztem, hogy minden áram alatt van. Tetszett ez az érzés, minden másodperccel többet és többet akartam belőle.

- Akkor kezdhetjük? – kérdezte Matt.

- B Setlist?

- Pontosan!

És akkor rákezdtek. Ők egy kisebb emelvényen álltak, hogy az erősítőknek is legyen hely, én meg pontosan középen egy megfáradt háromlábú széken. De már nem tudtam az ilyen külsőségekre figyelni. Csak Matt ujjait figyeltem, ahogyan száguldoztak a húrokon. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen profi. Volt valami megigéző abban, ahogyan játszott. A gitáron kívül még egy nagyon magas hangra lettem figyelmes, de abban a szent minutumban elhagyott minden erőm. Csak arra az ember feletti hangzásra tudtam figyelni, ahogyan játszott a hangjával, ami minimum a csillagok alját súrolta, szinte egy tónusban volt a gitárral. Észre sem vettem, hogy már vagy 6 számot játszottak el, teljesen el voltam merülve ebben a különleges hangzásban.

- Ez… Ez valami csodálatos volt. – hebegtem még félig magamon kívül.

- Na, jó, azért nem kell túlzásokba esni – kacsintott rám Chris, Miközben Matt valamit babrált az erősítővel.

- Nem túlzok, tényleg kurva jók vagytok! – vigyorogtam. – De Matt!

- Igen?

- Nem fogsz zongorázni? –erre elhallgatott, majd leugrott a csináld magad színpadról, kézen fogott és felvezetett a lépcsőn.

- Egyedül vagyunk?

- Azt hiszem. Ma péntek van ugye?

- Az bizony. És még két hétig „péntek” lesz.

- Jaaj Emma – mosolygott rám, majd benyitott a kisebbik szobába, ahol a zongora állt. Megint előre engedett, igen, ezt is szerettem benne, hogy ilyen udvarias. – Gyere, ülj ide mellém, mutatok valamit.

Az első dalt egyből felismertem, a Dallas filmzenéje. Tökéletesen ütött le minden egyes hangot, mintha csak ő komponálta volna. Ezután valami ismeretlen következett, teljesen elmerültem a látványban, csak követtem az ujjait a billentyűkön. De ehhez szöveg is volt. És nem is akármilyen. Most hallottam igazán, hogy mennyire különleges hangja van.

- Istenem ez…

- Rossz volt tudom.

- Hülyéskedsz? Ilyen angyalhangú srácot még életemben nem hallottam. – erre egy kicsit elpirult én meg csak továbbra is a billentyűket bámultam.

- Én… Én szerintem későn kezdtem. Így soha nem leszek olyan zenész, aki képes egy stadiont is megtölteni. És ami a legnagyobb gond, hogy neked is későn mondtam el.

- Semmivel nem vagy elkésve! – néztem mélyen a szemébe – Annak örülök, hogy megismerhettelek újra.

- Annyira jó, hogy itt vagy nekem és bátorítasz, amikor azt hiszem, pancser vagyok. – mosolyodott el.

- Ez csak természetes.

- Szeretlek – suttogta, majd átölelt szorosan és megcsókolt.

Lehet, hogy hiba volt az is, amikor először hagytam magam, de élveztem minden egyes pillanatát, a távol töltött hónapok után mindent sokkal élénkebben érzékeltem, valahogy minden sokkal hevesebb érzelmeket váltott ki belőlem. Úgy, ahogyan a legjobb barátom is…