/1994/
Ma is egy átlagos napra ébredtem, de ha jobban belegondolok, nem is annyira
szokványos. Ma egy újabb évet nyitottunk ebben a suliban, amit utáltunk,
átkoztunk, de valahol legbelül szerettünk, és hiányzott volna, ha nem így
alakul. Az évnyitóink igencsak hosszúra
nyúltak általában, ez egy olyan dolog volt itt, amit nem igazán szerettünk. Az
egyenruha, amit magamra kellett öltenem, idétlenül lógott rajtam, a magas sarkú
pedig nyomta a lábamat. Nem a legjobb kezdet. A lépcsőn lefelé menet majdnem
kitörtem a nyakam az előbb említett cipőben, még szerencsére meg tudtam
kapaszkodni a korlátban.
-
Minden rendben Emma? -
szólt anya, aki éppen a reggelire való Hamm&Eggs-emet sütögette.
-
Igen anyu! - csicseregtem,
miközben ledobtam magamat az asztalhoz, és benyomtam a TV-t.
A reggeli hírekben megint elmondták a szokásos híreket, se többet, sem
pedig kevesebbet. Egész normálisnak
ígérkezik ez a nap. - Szia apa!
-
Jó reggelt kincsem! -
üdvözölt, azután ő is helyet foglalt a reggeliző asztalnál.
Amíg a reggelimet majszolgattam, apáékat hallgattam, ahogyan megint csak a
tőzsdéről, a költségekről, és a szomszéd bácsi törpe kutyájáról beszélgettek.
És hát igen. Rég esett ilyen jól ez a bizonyos tojás. Anyukám istenien főz.
Nehéz lenne nélküle élni ám.
-
Szerintem én elindulok a
suliba. Úgyis sokkal lassabban közlekedem ebben az idétlen ruhában - mutattam
az öltözékem felé, miközben már a mosatlant vettem el a családom elől. Illetve
csak a szüleimtől. A húgom éppen egy nyár végi táborban volt, egyébként is, ő a
szomszéd városkába jár. Nem bírta itt. Azt mondta "neki ez túl
csendes". Hát legyen. Én semmi pénzért nem hagynám itt ezt a várost.
-
Ne vigyelek el? - nézett
rám apu kérdően.
-
Nem kell köszi. Most
szerintem elmegyek gyalog. Úgyis csak pár utcányira van a suli nemde?
-
De vigyázz magadra Emma!
-
Rendben anyu! -
mosolyogtam.
-
Felbotladoztam a szobámba,
és átvettem egy bakancsot, a magas sarkút pedig bedobtam a táskámba. Mindenki
ilyennek ismer, nem lesz nekik sem új - gondoltam - a bakancsos csajszi.
Így már jóval biztosabb lábakon, ismét a kedvenc lábbelimben indultam
útnak. A ház előtti murvás kocsibejárón szökellve szaladtam le, nem, nem voltam
ennyire boldog a suli kezdés miatt, inkább csak jólesett a mozgás. Azt a pár
utcát hamar leslattyogtam, igazából még élveztem is a sétát. Erre nem volt
akkora forgalom, mint például Leedsben, Manchesterben vagy éppen
Londonban. Teighnmouth kis város. De ez
éppen így a jó.
A suli előtt már várakoztak a diákok, az újak még kissé félénken, a
magasabb évfolyamosok már csoportokba tömörülve beszélgettek, nevetgéltek. A
fiúk közül igazából nem is nagyon vártam senkit, nem vagyok köreikben valami
népszerű a vörösesbarna hajammal, meg a katonai bakancsommal. Az egyik
kerítésoszlopnál három srác beszélgetett, eléggé elkülönülve a többiektől. Én
is arra indultam, mert tőlük nem messze egy barátnőmet pillantottam meg. Amikor
elhaladtam mellettük, az egyikük gyengéden megkocogtatta a vállamat, mire én
felé fordultam. Egy pillanatra a
lélegzetem is elállt.
-
Emma?
-
Matt?
-
El sem hiszem, hogy te vagy
az! Már ezer éve nem láttalak!
-
Én sem téged! Öhmm ők a
barátaim, Dominic, és Christopher, de…
-
De röviden csak Dom…
-
És Chris! - szóltak közbe a
srácok.
-
Örülök, hogy
megismerhettelek titeket!
-
Mi most megyünk tornatermet
pakolni. Matt te?
-
Én még maradok egy kicsit.
Menjetek csak.
-
Okés!
-
Istenem Emma Deathwalley
annyira hiányoztál! El sem tudod hinni! - mondta egy nagy baráti ölelés
közepette.
-
Te is nekem Matt!
-
Hogy telt a nyarad?
-
Háát mint látod, a
bakancsom, és a fura színű hajam még mindig megvan. - mutattam az említett
ismertetőjeleimre.
-
Nincsen ezzel semmi baj!
-
Te már csak tudod
tehenészfiú! - bokszoltam bele a vállába.
-
És te, Amy Pond?*
-
Há-há nagyon vicces.
-
Délután együtt kellene
mennünk nem gondolod?
-
Miért is?
-
Háát, csak mert vagy ezer
éve nem láttalak! - vigyorgott.
-
Felőlem rendben. -
mosolyogtam rá - Most pedig vagy menjünk be, vagy lógjuk el az évnyitót!
-
Én mindkét verzióban benne
vagyok!
-
Na látod erre befizettem
volna!
Elindultunk a tornaterem bejárata felé, ő valahogy visszakeveredett a
haverjaihoz, akikkel, épp nagyban vihogtak a tornaterem sarkában. Ő volt az? Az
a Matt akit megismertem? Ő valahogy…. Valahogyan más. Sokkal… Hogyan is
mondjam…. Férfiasabb és helyesebb. Jézusom miket beszélek! Én lökött tyúk! Ő
kisgyerek korom óta a legeslegjobb barátom, akivel mindent megbeszélhetek.
Attól, hogy pár hónapig nem láttuk egymást, még nem kellene ilyesmin törnöm a
fejem! Ó Emma hogy is lehetsz ilyen hülye.
Ahogyan a tornaterem sarka felé közeledtem, akaratlanul is arra felé
néztem. Valahogy vonzotta a tekintetemet. Mióta ma először hozzámért, nem tudom
róla levenni a szemem. Ez nem normális. Biztos klinikai eset vagyok. Délután el
kellene mennem orvoshoz.
Egy barátnőm mellé, egy hátsó padra dobtam le magam, a lánnyal csak pár
szót beszélgettem, máris kezdődött az évnyitó. Amikor felálltunk, éreztem, hogy
valaki még áll mellettem. Egy pillanatig nem is mertem odanézni. Hiszen tudtam,
hogy a legjobb barátom az. Még egy széket is hozott magának, csak hogy
mellettem ülhessen. Érdekes. Miután leültünk az igazgató és a tanárok
eldarálták a szokásos szövegüket, valahogy most nem igazán tudott lekötni,
ahogy alapjáraton sem szokott. De most okom is volt rá. A srác mintha megkergült
volna, mindig a közelemben akar lenni, amiben igazából semmi rossz nincsen, de
azért mégiscsak furcsa. Olyan képtelenül
viselkedik. Mondjuk én meg azon filóztam magamban, hogy hogy néz ki ma reggel.
Itt már mindenki kifordult önmagából??
Az egész ünnepség alatt csak arra tudtam figyelni, hogy milyen ütemesen
dobol a jobb lábával, és hogy lassacskán én is átveszem az ütemet. Felemelő
érzés volt. Vagy inkább érdekes.
Osztályfőnökin kívül semmi más nem is volt mára betervezve, ezért a
szokásosnál hamarabb vége lett a sulinak. A kapun kifele már egy farmer sortban
és egy fekete topban kibontott hajjal
ugrándoztam, és a farmok felé vezető irányába indultam. Szinte
ösztönösen. Régebben így mentünk mindig.
Elég volt csak rá gondolnom, már meg is jelent, és óriási mosollyal az
arcán üdvözölt. Még ez is. Szinte minden ugyanolyan volt. Hál' istennek. Egymás
mellet baktattunk az út szélén, a hajamba bele-belekapott a nyár végi szél.
Élveztem. Szerettem látni az ismerős utat, a biztonságos szituációt, azt, hogy
újra ebben a városban vagyok és együtt lehetünk.
-
Hová menjünk? - kérdezte a
kereszteződésnél. Egyik irányba az éttermek vannak, másik irányba pedig ő
lakott. - Hozzánk jó?
-
Benne vagyok. - helyeseltem.
A ház alig volt egy kilométerre, meg amúgy is belém rögzült már az évek
során az út. Amikor beléptünk, a ház üresen tátongott, mi pedig a
"helyünkre" igyekeztünk, a padlásra. Alsóban minden délután itt
játszottunk, amikor a szüleim úgy tudták, egy barátnőimmel vagyok. A
barátnőimmel, akik nem is léteztek. Hatodikig nem is igazán voltak velem
egykorú lány barátaim. Mindig Mattel és a haverjaival voltam. És hát a
szüleimnek… Minek is kellett volna elmondanom, hogy fiúkkal lógok állandóan.
Biztos nem engedték volna.
Amikor az utolsó lépcsőfokot is végre megmásztam, fújtatva dobtam le
magamat a friss szénába.
-
Mmm isteni illata van! -
sóhajtottam.
-
Nekem is nagyon hiányzott…
-
De hát… Te itt laksz!
Bárikor feljöhetsz ide!
-
De nélküled nem az igazi.
Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Ez furcsa volt. Más. Valami új,
nem megszokott dolog. A gyomromban mintha elefántok járták volna a
sztepptáncot, a fejem pedig idétlen gondolatokkal telt meg.
-
Én csak… Szerettem volna
ezt a helyet… Hogy is mondjam… Nélküled semmi jó nincs az egészben. Amikor
elmentél, akkor jöttem rá, hogy mennyire is hiányoznál, ha nem lennél nekem.
De… - a velem szemben lévő kupacon kissé közelebb húzódott hozzám, már szinte
összeért az orrunk. - Nem biztos, hogy csak barátként. - Egy másodperc töredéke
elég volt, hogy rájöjjek, mit is akar pontosan. Ahogyan végigfuttattam a
szemeimet rajta, ő még mindig ugyanaz a Matt volt… Vagyis inkább… A szíven
ugrott egy duplaszaltót, ami nálam nem túl gyakori jelenség, és beszívtam az
illatát. Mesés volt. És erre én ennyi éven keresztül nem jöttem rá? Még
közelebb hajolt hozzám, és lassan
megcsókolt. Várt. Várt, hogy mit szólok a helyzethez. De engem viszont rabul
ejtettek az érzelmek, magamhoz húztam, és hevesebben kezdtem csókolni. Mire
ráeszméltem mit is teszek, már kissé késő volt. Illetve semmire nem volt késő. Ezzel valami végérvényesen
megváltozott közöttünk. Már nem tudok rá csak barátként gondolni. Elkábított ez
az illat, a hely varázsa…. De megtorpantam. Biztos, hogy ő is ezt akarta?
-
Figyelj… Bocs! Ha nem
akar….
-
Shhhh! Nem kell
magyarázkodnod. - duruzsolta, azután szépen lassan hátradőltem, ő pedig
követett. A nyakamat kezdte csókolgatni, mire elismerően sóhajtottam. Minél
közelebb akartam kerülni hozzá, az adrenalin csak úgy zúgott bennem. De aztán
kattant a zár.
-
Ohh a francba! Ez a
nagymamám lesz!
-
Tudom. Ez azt jelenti…
-
Ez azt jelenti, hogy soha
nem akarlak elveszíteni Emma Deathwalley! Szeretlek!
-
Én is téged Matt!
-
Holnap?
-
Csak természetes! -
mosolyogtam, majd a másik padláskijárat felé vetem az irányt.
Nem tudtam. Sohasem tudtam megmagyarázni, hogy mitől vagyunk mi ilyen
jóban. Én nem gondoltam rá úgy. Most pedig mi van? Az előbb smaciztam a legjobb
barátommal. De igaz… Többet érzek sima barátságnál. Ez sokkal erősebb. Sohasem
nézett még rám senki így, és sohasem éreztem ilyet senki iránt sem. Mindössze
pár óra alatt megváltozott a fél életem. Egész délután azon a csókon kattogott az agyam, a szívem pedig
majd' kiugrott a helyéből. Újra és újra akartam. Mintha a régi és az új életem
egymásba fonódott volna.
Létezik, hogy ma végérvényesen beleszerettem a legjobb barátomba?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése