2. Bliss

Zene: Muse-Bliss

Muse-Starlight

FRISSÍTVE!!

"...Everythig about you is so easy to love…"

A napok csak úgy száguldoztak számomra. Az egyik reggel még az évnyitóra megyek, azután meg már október közepe van. Hál' istennek az őszi szünet már a nyakunkon van. Ebben a tudatban ráncigáltam magamra a bőrgatyát és a bakancsot. Már csak 3 nap… Igazából semmi tervem nem volt a szabadidőmre, de attól függetlenül már én is tűkön ülve vártam a péntek délutánt. Bár az igazat megvallva szinte minden normális ember vágyott már a szabadságra.  Ezen kívül engem sokkal furcsább dolgok is foglalkoztattak, például ami a padláson történt… Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jól tettük, amit tettünk. De annyira… Különleges volt. Az eszemmel akkor is tudtam, hogy ezt nem szabadna, de valahogy nem tudtam megálljt parancsolni a dolgoknak. Csak hagytam magam sodródni… És most meg megnézhetem magam. Van még egy ilyen szerencsétlen, aki képes beleszeretni a legjobb barátjába? Arról meg nem is beszélve, hogy bennem sosem volt meg ez a távolságtartás a fiúkkal szemben. Teljesen természetes, hogy velük töltöm a délutánjaimat, a szünetet, avagy az összes szabadidőmet. És most pontosan egy ilyen előtt állok. 

A cuccomat ilyenkor már nem akkora lelkesedéssel kapom a hátamra, mint elsőben, vagy első napokon. Ilyenkor már az energiaszintem szinte mínuszba megy, ezért inkább a "lassú" tempóm helyett emberi lépésekkel mentem a suli felé. Mielőtt beértem volna még beszaladtam a pékségbe egy kis reggeliért. Ma a dobozos jegeskávéra és a kakaós csigára esett a választásom. Hmm a süti még meleg volt. Kell ennél jobb nekem? Ameddig el nem érkeztem az iskola nagy, fakeretes kapujához befaltam a sütit és felszürcsöltem a felét a kávémnak. Otthon ezek után még aludni szoktam… - morogtam magamban.

Fellépcsőztem a másodikra, ahol a teremben már vártak rám az osztálytársaim. Az egyetlen barátnőm Lola a leghátsó padban ült és az asztalra firkált valamit. Ohh basszus tényleg… a töri TZ. Ma reggelre is már csak ez hiányzott nekem. Az az anyag szimplán nem volt képes megmaradni a fejemben. Bár aztán lehet, velem van a baj. Mostanában elég nagy őrültségeket csinálok. És elég nagy őrültségek járnak a fejemben. Az ablakon bámultam kifelé a tanulás vagy puskaírás helyett. Valami más kötötte le a figyelmemet. Csak néztem megigézve a lefelé hulló vöröses-barnás faleveleket, ahogyan a magas fák tetejéről cikáznak a mélybe.

- Mi a baj? - kérdezte Lola, a barátnőm és egyben padtársam miközben még mindig körmölte a törit a padra.

 - Hát... semmi. - zártam rövidre a témát. Lola nem kérdezett semmit, csak nézett rám nagy szemekkel. Igen, vele mindent meg tudok beszélni. Na jó...ezek szerint nem mindent. Meg hát nincs is velünk olyan sokat, hiába vagyunk jó barátnők. Egy darabig csak folytattam a bámulást kifelé, de megakadt a tekintetem három fiún, akik egy fa alatt álltak nem messze. Látszólag jól elvoltak. Néha fel is nevettek a beszélgetés közben. A középen álló fiúval találkozott a tekintetünk, és csak néztük egymást. Gyorsan elfordultam, és próbáltam nem rá gondolni. Tudtam, ki volt az. És ő is felismert. Mire visszanéztem, a srácok is elindultak a dolgukra, csak a sárban hagyott nyomok mutatták az útjukat. A töri óra csendben telt el. Az volt a baj, hogy nem tudtam kiverni a fejemből a múltkor történteket, meg ami mostanában történt velem. Folyamatosan ott cikázott a kép a fejemben, pedig ezer éve ismertem a fiút… Mikor vége volt az órának, lebaktattunk a lépcsőn, majd megálltam Lolával a kapu előtt. Haza kellett mennie, mert a testvére beteg és egyedül volt otthon. Én pedig csak álltam tovább a kapu előtt a gondolataimba merülve. Talán csak én hittem vagy álmodtam azt, hogy a legjobb barátom szeret engem úgy… De ha csak álom volt, akkor miért viselkedünk mindketten ilyen furán?

 Lassan arrébb sétáltam, nem volt nekem keresnivalóm a középpontban. Teljesen egyedül üldögéltem a kapuval szemben lévő kis sziklakertre hasonlító parkban, ahol elvétve állt egy-két pad a fák és telepített örökzöldek között. Én egy közelebbire huppantam le, ahonnan jól látom az eseményeket. Diákok járkáltak ki-be az iskola nagy vaskapuján át, közben nevetgélve ecsetelték az aznapi történéseket, vagy esetleg egy pár képre is jutott idő. Amikor kicsit alábbhagyott a járkálás én is egy kicsit közelebb merészkedtem ahhoz a ponthoz, ahol a barátaim várnak majd rám, vagy jelen esetben inkább fordítva. Még volt a táskámban egy tegnapi muffin, amit még a Bella’s-ban vettünk tegnap Mattékkel. Ez a kis pékség volt a legjobb egész Teignmouth-ban, legalábbis szerintünk. Első osztályosan fedeztük fel, amikor délutánonként arra járva még mindig érezni lehetett a friss English muffin ínycsiklandó illatát. Mindketten imádtuk. Néha, amikor együtt voltunk húsvétkor vagy hálaadáskor a mamája mindig ilyet sütött nekünk a délutáni teához. A tea a másik! De szeretem azt az isteni devoni krémes teát.
Valami halk zajt hallottam, mögülem a bokrok közül, azután valaki a nyakamba ugrott, én meg borzalmas közel kerültem az aszfalthoz úgy kellett belekapaszkodnom a „támadómba”.

- Szevasz, Pond! – kurjantott valaki mögöttem, de mire megszólalhattam volna, a srác maga felé fordított és egy futó csókot nyomott a számra. Egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam és valami nem stimmelt a gyomromban. Talán mégsem volt olyan jó ötlet az a másfél napos English muffin.  

- Szia...- válaszoltam még mindig remegve. - Tudod, hogy mennyire megijedtem!

- Bocsi, de nem bírtam magammal. - kacsintott rám, amitől a gyomromban csak még rosszabb lett a helyzet.

- Chris és Dom?

- Volt egy kis dolguk. Elmegyünk ketten a partra?- kérdezte, de mintha a „ketten” szócskát kissé kiemelte volna.

- Rendben.

Karon fogott és elindultunk a partra. Régen sokat jártunk oda. Nagyon megnyugtató volt hallgatni a tenger moraját, a sirályokat. Mintha egy más világba csöppentünk volna, távol az emberektől. Miközben a partra igyekeztünk szóba került a találkozásunk. Arra részben nagyon jól, részben eléggé sekélyesen emlékeztem.

- Még érdekel a téma?

- Mire gondolsz?- nézett rám nagy szemekkel. - Mármint, elég fura voltam kisgyereknek. - nevetett fel.

- Nyugi, most is különc vagy. De csak is jó értelemben! - tettem hozzá gyorsan.

- Ezt bóknak veszem. - válaszolta, majd magához fordított és hirtelen megcsókolt. Ez nem egy futó csók volt... Tele volt szenvedéllyel, érzésekkel. Egy pillanatra elveszítettem a fejemet, és az egyensúlyomat, a nyaka után kaptam és követtem a példáját. Mikor egy kicsit eltávolodott mélyen a szemébe néztem. Egy perc alatt elvesztem azokban a kék szemekben. Hogyan nem vettem észre ezt ennyi éven át?! Én még mindig magamon kívül voltam és ezen agyaltam, de ő már elindult.

A parton nem voltak sokan. Egy-egy család volt csak ott a kisgyerekeikkel, de már ők is menni készültek a délutáni alvás miatt. A távolban hajók imbolyogtak a ködben, szinte alig látszottak a homályban. Amikor beleszippantottam a levegőbe, felébresztette bennem a régi emlékeket. Mennyit nevettünk itt! Matt mikor elsétált mellettem, utána néztem és láttam azt a kisfiút, aki régen volt. Annyit változott hozzám képest, de belül ugyanaz a szeretni való fiú volt, aki úgy nevet, mint egy ovis. De ez az, ami mindig is megfogott Benne. Hogy más. Leültünk a parttól nem messze egy sziklára, és a távoli vízi járműveket kezdtük vizsgálni, közben a kezei a combomon pihentek.

- Olyan távol vannak. - szólalt meg Matt egy kis idő után.

- Igen. – válaszoltam kurtán. Ehhez nagyon nem tudtam mit hozzáfűzni.

- Messze, a hajó messze visz... - némán ránéztem. Észrevette, hogy nézem, és elnevette magát.

- Nagyon hiányoztál.

- Te is nekem. – megint hirtelen az ajkaimért kapott, közben a derekamnál átölelt, de egy rövid idő után el is engedett. Eltávolodtam és végigsimította az arcomat. Megint az a furcsa érzés kerülgetett, de hamar elszállt, mikor újra átölelt. Nem töltöttünk sok időt a parton, mert mennünk kellet Dom és Chris elé. Nem akartuk nagyon megváratni őket. Miközben elindultunk, Matt elmesélte, hogy ő és a srácok egy bandába játszanak.

- Ezt miért nem mondtad? - néztem rá hitetlenül.

- Melletted mellékesnek látszott. – éreztem, hogy rögtön elpirulok.

- És mióta vagytok együtt, mint banda?

- Nem túl rég óta.

- Majd...

- Persze, hogy meghallgathatod, hogy játszunk. - tudta mit akarok kérdezni, és rögtön válaszolt is rá.

- És mi a banda neve?