Zene:Muse-New Born
Emma Deathwalley vagyok, egy egyszerű kisvárosi lány, aki családjával él
Angliában. Egy testvérem van, Liz Deathwalley, akivel bármiről tudok beszélni,
de egyetlen egy dologról sohasem tudtam. De ne is haladjunk ennyire előre.
1979 június 8-án születtem, egy Devon megyei kisvárosban. 10 éven keresztül
átlagos körülmények között éltem, olyan dolgokat csináltam, amit a többi lány.
Az állatokat etettük, babaházasdit, doktor néniset és iskolásat játszottunk.
Azon a napon, amikor először mentem iskolába, nagyon borús idő volt. Az
évnyitó ünnepséget a tornateremben tartották, ami zsúfolásig megtelt az
újdonsült diákokkal és a szüleikkel. Én is ebbe a terembe igyekeztem anyám
kezét erősen szorítva. Próbáltam ismerősre lelni az idegen lányok és fiúk között. Végül a
terem szélén álltunk meg a szüleimmel, amikor az ünnepség kezdetét vette.
"Kedves megjelentek, kedves újdonsült diákok! Szeretettel köszöntelek
benneteket az iskolánkban…."
A bevezetés alatt hátul valaki állandóan mozgolódott amikor csendben
kellett volna lenni. Valami üveg volt a kezében, de annyira nem figyeltem oda
rá, mi is lehetett abban a bizonyos üvegben. Biztos cukorka - gondoltam-. Lényegtelen.
Ez a kisfiú végig arra az üvegre figyelt. Még a terembe vezető úton is hátul
kullogott egyedül. Nem volt párja. Arra már nem is emlékszem pontosan, hogy az
első óránk mi volt, nem is arra figyeltem . Csak rá tudtam koncentrálni.
Azután két hét múlva, amikor egyedül sétálgattam az udvar leghátsó felében,
éreztem, hogy valaki ott van mögöttem. Megfordultam hát, és a különleges fiú
állt velem szembe, zöld kertésznadrágban.
-
Szia! - nyújtotta felém a
kezét - Matt vagyok!
-
-Szia! Emma! - nyújtottam
én is a kezemet.
Azután mindenhová együtt mentünk, minden délután együtt figuráztuk ki a
babázó csajokat, jártuk a tengerpartot, az erdőt és minden fellelhető jó helyet
a városban. Egyik délután azonban nem a partra mentünk, hanem hozzájuk. Éppen
senki nem volt otthon.
-
-Emma… Mondanom kell
valamit… - azzal előhúzott egy gondosan betakart táblát - Ez egy Quija tábla.
Ezzel kapcsolatba tudsz lépni a halottakkal.
-És te erről ilyen nyugodtan beszélsz? - kérdeztem elképedve - Nem félsz
tőle, hogy valami szörnyű dolgot teszel vele?
-
Az anyukám mutatta egyik
éjjel. Először nem értettem mit csinálnak, azután sorra kezdtem beleásni
magamat az ilyen dolgokba. Szerintem érdekes… Valami különleges, ami nem minden
nap adatik meg az embernek.
Hát igen, ő már akkor is egy kis költő volt, aki feszegette a saját, és a
környezete határait. Aki nem riadt meg olyan emberfeletti dolgoktól, mint a
halál, maga az élet, és az eredetünk. Neki természetes volt, minta valami
próféta szólt volna belőle.
Kislány szemmel még nem értettem ennek a napnak a jelentőségét, ami
igazából megváltoztatta az életemet. Ami a későbbiekre is igen komoly hatással
volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése